Forever Young 01. [Taehyung ff.]

Kezemben a svájci bicska szinte beleékelődött, ahogy a falat kapartam vele. Csak el akartam tüntetni azt az írást, amit két hónapja írtam fel, velük. ’YOUNG forever’.

Alig telt el ez a kevés idő, és szinte minden, ami jó volt az életemben, és boldogsággal töltött el már csak távoli emlék maradt. A földön szerte-szét hevertek a már üres festékszórók, kezemen pedig ezer és egy szín pompázott. Minden erőmmel azon voltam, hogy azt az emléket, illetve annak nyomát semmissé tegyem, még akkor is, ha hajnali fél háromkor zord időben, havazás közben itt kell álljak.

Hogy miért is vagyok itt? Főleg ilyenkor? Hiszen már a levegő, amit kifújok tisztán kivehető , mikor előttem szállt magasra majd oszlik el mint ha nem is lett volna ott soha. Nem csoda, hiszen január van. Ennek ellenére ruházatom inkább ősziesre sikeredett a nagy sietésben. A fehér pólómra csupán egy vékony farmeringet húztam fel, és a térdemnél kivágott nadrág sem segített abban, hogy ne vacogjak a hidegtől. Próbáltam nem törődni a mínuszokkal. Csak egy dologra tudtam koncentrálni, azt pedig graffiti eltávolítása volt.

A kemény munkámat, és elkalandozott gondolataimat egy erős kék-piros fény zökkentette ki, ami miatt szinte azonnal hátat fordítottam a sikátor falának. Amint a fények felé pillantottam, egy erősebb reflektorszerű fehér fénysugara miatt csak hunyorogni tudtam. Próbáltam kivenni, kik állnak a világosság mögött, miközben engem szólítgatnak. Annak ellenére, hogy tudtam a választ a fejemben megfogalmazódott kérdésre, kíváncsi voltam tényleg jóra gondolok-e.

Az erős vakító fényt próbáltam kizárni, így a szememet még jobban összehúzva, és jobb kezemet az arcom elé téve - amiben egyébként is ott volt a kés - , léptem egy lépést hátra, mivel az alakok egyre jobban közeledtek felém.

- Mit csinál maga? – jött a kérdés a szirénák fülsiketítő hangja mellett.

Akaratlanul is elmosolyodtam mikor a feltételezésem bebizonyosodott. Rendőrök voltak azok, akik megzavartak.

- Miért nem válaszol? – egy újabb kérdés elhangzott, és lassan teljesen kirajzolódott előttem a két rendőr körvonala, akik gyanakodva közeledtek lassú léptekkel. Az egyik sokkal magasabb volt, mint társa, ő volt az, aki merészebbnek nyilvánult, ugyan is közelebb lépett hozzám.

Futnom kellene? Talán, hiszen rongáltam, ami bűncselekménynek számít, viszont ha el is futok, csak emlékek zúdulnak rám újra, amit éppen minden erőbedobással próbálok kiverni a fejemből. Szóval akkor maradjak és hagyjam, kapjanak el?

Hátranéztem a mögöttem lévő falra. Öreg volt, nagyon kopott. Csak a mi alkotásaink díszítik, így az a régi ütött-kopott tégla tömb életre is kelhetne. Minden rajz és firka nagy jelentőséggel bír. Az egész tele van emlékekkel. Az a bizonyos golyóálló mellény. Talán jobban is megrajzolhattuk volna, ahogy elnézem. A csapatnév, amit akárhogy is szeretném, soha életemben nem fogom elfelejteni, feleslegesen erőlködnék rajta. Illetve a hét név, ami akár egy kerítés körbezárja a mellényt. Namjoon, Seokjin, Yoongi, Hoesok, Jimin, Jungkook és végül a saját nevem. Az aláírásaink eléggé elfolytak, nem csoda, hiszen aznap is siettünk.

Gondolatmenetemet újra az egyenruhások zavarták meg.

- Dobja el, ami a kezében van! – ez a hang már fenyegetően hangzott.

El is felejtettem, hogy még mindig a kezemben tartom a kést, és azt oly erővel szorongatom, hogy az ujjaim már elfehéredtek. Ilyen hatással vannak rám a barátaimmal töltött idők emlékei?

Nem szólaltam meg, csak a két férfi felé fordítottam tekintetem majd végül az egész testem. Lassan leengedtem a kezem és vele együtt a szúró tárgyat is. A magas rendőr már csak lépésekre volt tőlem, míg társa nem sokkal hátrébb tőle. Láttam, hogy elővigyázatosságból az alacsonyabbik az egyik kezét az oldalára erősített pisztolytáskán tartja, míg másik kezében az elemlámpáját szorongatja.

Amint leengedtem a kezem a rendőr újra rám parancsolt.

- Dobja el! –utasított, mire én lassan szétnyitottam a kezem, melyből az élesnek vélt, ám már teljesen elkopott kés kicsúszott, majd tompa csattanással jelezte, hogy földet ért.

Abban a pillanatban a magas rendőr egyenesen elém lépett, és gyors mozdulattal a falhoz lökött, hogy ártalmatlanítson. Miután biztos fogást talált rajtam, magabiztosan a felsőmnél fogva a járőr kocsi felé vezetett. Egyenesen a szemet irritáló fényszórók felé.

Mosolyom még nem lankadt le, annál inkább egyre szélesebbre húztam ajkamat, ami már idegesítőnek is tűnhetett, de nem tudtam megállni a vigyorgást.

A múlt miatt tudtam mosolyogni. Mikor hyunggal elkaptak minket, de mi nekünk sikerült megszöknünk. Aznap is valahol a város eldugottnak vélt sikátorában alkottunk az egyik falra, mikor ugyan úgy, mint most rendőrök tűntek fel. Aznap nem voltunk elég gyorsak, így mielőtt elfuthattunk volna, már a járőr kocsiba találtuk magunkat. Viszont mikor az őrs felé vezető úton a kocsi megállt a piros lámpánál Ő rám nézett és csak kacsintott egyet. Ez volt a jel. Szerencsére a rendőrök jóhiszeműségének köszönhetően a kezünket nem bilincselték meg, így a jelre tökéletes szinkronban kirúgtuk az autó ajtaját, és mind a ketten egyszerre kezdtünk el szaladni. Nem volt lényeg, hogy merre, csak minél messzebb a rendőröktől. Szokás szerint, amint mindketten leráztuk az egyenruhásokat a törzshelyünkön újra találkoztunk, és egy hatalmas csattanás keretében összecsaptuk a tenyerünket. Büszkén néztünk egymásra, majd elnevettük magunkat, hogy ismét megúsztunk valamit. Együtt.

És most? Ma is megállt a kocsi a lámpa piros jelzésére, de nem mozdulok. Én csupán csak az ablaknak döntve a fejem bambulok ki a kihalt, üres utcára. Eszemben sincs meglépni, most nem akarok futni. Most nem, hiszen mi értelme is lenne? Ebben a pillanatban meglehetősen jól esik az ablak hűvös felülete a homlokomon. Így szememet lehunyva várom, hogy megérkezzünk az úti célhoz, az őrsre.

Vagy még 10 perc kocsikázás után a motor búgása hirtelen abbamaradt. Szememet csak akkor nyitottam ki, mikor az ablak hirtelen eltűnt mellőlem, így majdnem előre biccent a fejem. Kérdő, ám mogorva arckifejezéssel néztem fel és próbáltam felfogni mi történt. A magas rendőr állt mellettem, fogta a kocsi ajtaját. Szóval ő rántotta ki a hideg, és nyugtató ablakot mellőlem?

- Gyerünk, befelé! –parancsolt rám, és nyomatékosítva a szavait benyúlt értem az autóba, és kihúzott a már jó meleg, kényelmes helyemről a kinti hideg éjszakába.

Lusta léptekkel közeledtem az épület felé. Mellettem a két férfi a karomnál fogva vezettek be a jól fűtött rendőrőrsre.

Mikor beértünk végig kísértek a bent lévők asztalai között. Megszokott látvány lehetett számukra, hogy egy velem egykorú srácot rángatnak be hajnalok hajnalán, ugyan is senki se nézett rám furcsállóan. Nemsokára elértünk egy üres asztalhoz, majd ellentmondást nem tűrve a székbe nyomtak. Merev tekintettel néztem magam elé, ahova a magasabbik rendőr lépett, majd velem szembe az asztal másik oldalán helyet foglalt. A társa mögöttem foglalt helyet, hogy ne tudjak sehova se menni az ő felügyelete nélkül.

Az őrsön meglehetősen aktív élet folyt, annak ellenére, hogy lassan hajnali hármat ütött az óra, a telefonok folyton csörögtek. Akaratlanul is kihallottam pár párbeszédet, miszerint baleset van több helyen a városban a csúszós, havas utak miatt.

- Remélem, tudod, hogy bajban vagy? – a hang gazdája felé kaptam a tekintetemet. A magas férfi még mindig az asztalára feszülve keresett valamit, ám miután meghallotta a kérdést azonnal felegyenesedett és olyan vigyázzállásba vágta magát, mint ha az élete múlna rajta.

- Parancsnok! – jött a felismerés a rendőr szájából.

Végigmértem a mellettem álló férfit. Köpcös, sörhassal rendelkező talán hatvanas éveihez közeledő ősz szakállas alak. Szóval ő lenne itt a főnök?

- Mivel hozták be? –kérdezte rekedt, álmos hangján a férfi. Tekintetét nem vette le rólam.

- Közterület rongálás, garázdaság. – jött a válasz szinte azonnal a kérdésre – Nem ez az első eset, hogy rajtakaptuk, ám ma egyedül volt. 

Amint elcsendesedett a magas rendőr tekintetemet felé szegeztem, majd lassan lehunytam a szemem, hogy kirekesszem magam elől a történteket.

- Meg sem lepődöm. A mai fiatalok sosem javulnak meg. –morogta a szakállas férfi, mire a szememet azonnal kinyitottam, és gyilkos tekintettel figyeltem, ahogy a vigyázzban álló férfi mellé sétál, majd az asztalra támaszkodva a papírokat nézi. – Mi a neve?

Ezt a kérdést nekem szánhatta, mivel rám nézett. Nem válaszoltam csupán lejjebb csúsztam a székről miközben összefontam a karomat magam előtt. Hogy másképp lázadhatna egy korombeli fiatal, ha nem így?

Miután nem reagáltam a magas jelvényes szintén szóra nyitotta a száját és válaszolt helyettem.

- Nem szólt egy szót sem amióta rátaláltunk.

- Majd én kikérdezem. –egyenesedett fel a rangidős, majd megkerülve az asztalt egy üvegajtós szoba felé vette az irányt.

Utána néztem, de nem mozdultam. Úgy ültem azon a széken, mint akit pillanatragasztóval ragasztottak oda. Viszont mire kettőt pislogtam már ismét talpon voltam a két rendőr jóvoltából, akik a férfi után vittek. Pár másodpercen belül már a szobában ültem, akár csak odakint. A helyiségben csak egy asztal volt és két szék, amik egymással szemben álltak az asztal két szemközti oldalán. Vallatószoba? Már csak ez hiányzik.

Az ősz szakállas férfi átvette a papírokat a kisebbiktől, majd kihessegetve őket az ajtón levő reluxát leengedte. Így biztos nem lát be majd senki, és még a sötét kínvallató szituációt is megoldotta. Talán rám akar ijeszteni?

Lassú léptekkel az asztalhoz sétált, majd az iratokat leejtette, ami nagyot csattanva érte el végső nyughelyét. Az előttem lévő székbe helyezte el magát, majd higgadtan fellapozta az iratokat.

- Hogy lehet, hogy ma egyedül voltál? –hangja meglehetősen nyugodt volt, ám ez engem valamiért nagyon is frusztrált. Kezeimet az asztal két szélére helyeztem, majd kaparni kezdtem azt idegességembe.

Tekintetemet egyenesen a férfin tartottam. Nem akartam válaszolni neki.

Érezhette, hogy elszántan figyelem, mivel felnézett egy sóhajtás keretében.

- Ha nem vagy hajlandó együttműködni kénytelen leszek eljárást indítani ellened és a kis barátaid ellen. Ez persze súlyosabb következményekkel járhat. – kezdett bele a mondanivalójába.

Nem hátráltam, arcom rezzenéstelen volt, csak az asztalt kapartam. Egy ideig komoly farkasszemet néztünk egymással, ám mikor megunta újra megeresztette mély kaparós hangját.

- Van rólatok felvételünk. –ekkor lepillantott a papírokra – A város több helyszínéről szerencsére. Ahol a barátaiddal graffitit készítetek. Mindegyikőtök jól látszik rajta és csak egy szavamba kerül, hogy utána nézzenek jobban, kik is az elkövetők. –a mondata végén felpillantott rám.

Abbahagytam az asztal kaparászását és lesütöttem a szememet. Nem lenne jó, ha jobban belemélyülnének ezekbe a felvételekbe. Ha igazat mond az öreg, nagy bajba kerülnek a srácok az én hibámból. Észrevehette, hogy kizökkentem és elvesztettem a bizalmam, mivel egy mosoly keretében folytatta a monológját.

- Viszont, ha hajlandó vagy elmondani magadról pár dolgot nem intézem el, hogy nagyobb ügy legyen ebből. Szépen megoldom, hogy ezek a kisebb kihágások ne lássanak napvilágot és téged is csak ma estére tartalak bent. –mondata végén összefonta maga előtt a kezeit miközben elégedetten hátradőlt a székében.

Pár percig csendben gondolkoztam. Nem lenne a legjobb, ha miattam a fiúkat is meghurcolnák. Egyikük sem tud arról, hogy ma este kijöttem. Mind azt hiszi, hogy otthon fekszem betegen egy jó meleg tea mellett. Muszáj egyedül elvinnem a balhét.

- Nos? –jött a már türelmetlen kérdés, de a mosoly nem lankadt a férfi arcáról. Beleegyezően bólintottam.

- Neve?

Pár pillanat erejéig vacilláltam, de végül szóra nyitottam a számat.

- Kim Taehyung.

- Kora?

- Huszonkettő.

- Szülők?

Itt megfagyott a levegő. Tekintetemet oldalra fordítottam, egyenesen le a földre. A rendőr ekkor felnézett rám kíváncsian, majd kérdését még egyszer megismételte, ám ekkor már hangosabban.

- Szülők?

- Nincsenek szüleim. – válaszoltam miután újra felnéztem egyenesen a szemeibe. Próbáltam halkan beszélni, bár szerintem kihallhatta, mivel miután lassan kifújta a levegőt a tüdejéből ismételten a papírokra figyelt és írni kezdett valamit.

Pár pillanat múlva ismét felnézett. A tollat a kezébe lazán tartotta, játszott vele. Méregetett egy ideig, majd megköszörülte a torkát és letette az íróeszközt a kezéből. Újabb kérdés jött.

- Testvérek?

- Nincsenek. –feleltem ugyan olyan hanggal, mint előbb.

Még nézett egy ideig, majd újra tollat ragadva nekiállt írni valamit. Pár kérdés után és 15 perc elteltével összefogta egy kupacba a papírokat, majd felkelt az asztaltól.

- Mivel együtt működtél és ígéretet tettem csak éjszakára tartalak bent. – az iratokat a hóna alá vágta és megindult az ajtó felé, ám mielőtt kilépett volna a küszöbön megtoppant. Hátranézve ismét végigmért majd megszólalt – Remélem ez az első és utolsó alkalom, hogy ilyen körülmények között találkozunk Kim Taehyung.

Percek múlva az őrs egyetlen és szerencsémre üres cellájában voltam. Lassan hajnali négyet ütött az óra, így nem csoda hogy miután leültem az ágynak titulált valamire és neki dőltem a falnak a szemeim maguktól csukódtak le. A folyamatos párbeszédek és telefoncsengések zaja tökéletesen monoton volt ahhoz, hogy álomba szenderüljek.

Mint ha csak pár perc telt volna el, a cella hangos vasrácsának zaja ébresztett fel. Kótyagos fejjel néztem fel miközben próbáltam kitalálni mi is történik körülöttem. Akkor vettem észre, hogy eldőltem, így már nem ülő helyzetben vagyok. Arcom zsibbadt a kemény ágy miatt, hajam is kócos volt. A zaj felé pillantva vettem észre, hogy a magas rendőr áll a vasrácsbörtön ajtajában.

- Mehetsz. –mondta egyszerűen, majd nyomatékosítva szavait félre állt, hogy szabad utat hagyjon számomra.

Nem aludhattam többet három, vagy négy óránál, de nem vártam meg, míg többször szól. Feltápászkodtam és egy ásítás keretében a hajamba túrva megindultam a férfi felé. Miután mellé értem, megálltam egy pillanatra és ráemeltem tekintetemet.

- Tűnés! –mordult fel.

Minimális illemet mutatva a férfi felé biccentettem egyet és végül kisétáltam a rendőrségről. Amint az utcára értem elgondolkoztam, hogy visszafordulok. Az éjszaka folyamán a havazás nem hagyott alább, így elég szép fehér lepel borította az utcát. A hideg szél sem állt el ez alatt a pár óra alatt, így csak szorosan összehúztam magamon a farmeringet és egy sóhaj keretében elindultam oda, amit mások otthonnak hívnak.