Lakótárs 10.

Jimin pov.


Mikor a szüleim kitalálták, hogy sokkal jobb életünk lenne Korea fővárosában, mintsem Busanban egy kicsit csalódott voltam. Rengeteg emlék kötött szülővárosomhoz, amitől nehezen tudtam elszakadni. Nem szerettem volna elköltözni, viszont az ősök hajthatatlanok voltak, így muszáj volt velük tartanom, végtére is, egy akkor még csak 16 éves fiú mit kezdene egymaga egy városban?
Középiskola felénél így iskolát kellett váltanom, ami elég megrázó élmény volt számomra. Könnyen barátkozó típus vagyok, viszont egy teljesen összeszokott társasághoz nehéz becsatlakozni. Az első pár hétben nem találtam a társaságom, mindig egyedül voltam, többnyire csak a fejemen hordtam a fejhallgatómat, és a zenehallgatással voltam elfoglalva. Nem mondom azt, hogy nem közeledtek felém, mert az hazugság lenne, csupán nem éreztem jól magam egyik társaságban sem. Akkoriban még csak tizedikes voltam, még viszonylag fiatalnak számítottam, de szerencsére volt egy srác, akinek a társasága egyáltalán nem volt frusztráló. Ő volt Kim SeokJin, aki akkor töltötte utolsó évét az iskolában.
Eredetileg nem találkoztam volna vele, viszont a matektanárnak hála hetente egyszer rendszeresen találkoznom kellett vele, ugyan is ebből a tárgyból, nem volt jó. Elég rosszul ment, nem értettem a számokkal való mesterséget, és mivel SeokJin az iskola egyik legkiemelkedőbb diákja volt, így párszor megkérték, hogy korrepetáljon pár diákot. Így kerültem össze vele egy hideg, téli délutánon.
Első találkozásunkkor az iskola egyik termében bújtunk meg, és merültünk bele a számok és műveletjelek világába, ami részemről elég megterhelőnek bizonyult.
- Aish! Ez sose fog menni! - fakadtam ki, ugyan is, már vagy tíz perce ugyan azt a feladatot próbáltam megoldani.
- Ne add fel, nem olyan nehéz ez.
- Könnyen beszélsz. - sziszegtem fogaim között, mire ő csak egy fáradt mosollyal nyugtázta előbbi mondatomat.
- Mit szoktál csinálni, hogy ha tanulsz? - nézett rám kíváncsian. Ez volt az első olyan kérdése, ami a magánéletemmel kapcsolatos. Eddig csupán a matematikával való hozzáállásomra volt kíváncsi.
- Általában zenét hallgatok. - néztem rá, mire elmosolyodott.
- Akkor hallgassunk zenét.
- Komolyan beszélsz? - egyenesedtem fel ülőhelyzetemben, ő pedig csak bólintott egyet.
Elmosolyodva nyúltam zsebembe, majd vettem elő a mobiltelefonomat. Elindítottam rajta egy kiválasztott mappát és lehelyeztem a padra, kettőnk közé.
- Oké, - kezdett bele, és ismét a füzetemhez hajolt, majd lelkesen kezdte magyarázni az előbbi feladatom megoldását. - Így próbáld meg megoldani.

Miután engedte, hogy halkan szóljon valami zene a háttérben, így a tanulás is elviselhetőbbé vált számomra. A heti egy óra lassan kettőre nőtte ki magát. A tanulás végre jobban haladt, így amint befejeztük az aktuálisan kiválasztott próbafeladatokat, elkezdtünk saját magukról beszélgetni. Végre megtudtam, hogy miféle családból származik, milyen is ő valójában. Én is meséltem neki arról, hogy miért kellett ide költöznünk, hogy van egy húgom, akit mindennél jobban szeretek.
Jinnek hála a matek jegyeim javultak, viszont miután a korrepetálásainkat eltörölték, mi nem szakítottuk meg a barátságunkat. Eljártunk találkozni, volt, hogy beültünk iskola után egy kávézóba, vagy egy játékterembe, és ott töltöttük el az egész délutánt. Többször jártunk át a másikhoz, így megismerhettem a szüleit, ő pedig az enyémet. Elég szoros kapcsolatunk lett, szinte már el sem tudtam volna képzelni nélküle az életem. Ő volt az, aki körbevezetett Szöul utcáin, megmutatta a fontosabb helyszíneket. SeokJin miatt kezdtem el jobban érezni magam a változások miatt. Viszont az, amit iránta kezdtem érezni megijesztett. Túlságosan is kötődni kezdtem hozzá, amit még a vak is észrevett volna rajtam. Mindig mentem vele, a közelében akartam lenni. Ő persze mosolyogva konstatált minden egyes tettemet, amiből arra következtettem, hogy még nem jött rá arra, amitől én féltem. Tévedtem.
Már tavaszodott és a cseresznyefa virágainak szirmai már elég kezdtek hullani. Melegedett az idő, én pedig ma terveztem bevallani az érzéseimet Jin Hyung iránt. Meg is volt beszélve egy találkozó a közeli parkban, így minden tőlem telhetőt megtettem, hogy normálisan nézzek ki. Izgultam, a szívem is szaporán vert, ahogy már a megbeszélt pad mellett álltam, és vártam Őrá. Magamra öltöttem a kedvenc fekete nadrágomat, egy fehér laza pólót, valamint egy pulóvert. Először elgondolkoztam egy ingen, de végül elvetettem az ötletet, hiszen, mi van ha elutasít? Így legalább lenne esélyem elpoénkodni a dolgot, mivel nem látszik annyira hivatalosnak. Már tűkön ültem a telefonom kijelzőjét ellenőrizve, hiszen késett. Nem írt és nem is hívott, hogy mondjon valamit hollétéről, így már éppen ütöttem be a telefonszámát, hogy tárcsázzam, mikor megállt előttem egy barna hajú nálam talán fél fejjel magasabb srác.
- Te vagy Park Jimin? - nézett rám mosolyogva. Elég érthetetlen fejet vághattam, mivel mosolya szélesedett.
- Én vagyok. - szólaltam meg fél perc elteltével. Jin nem vette fel a telefont, így egy sípolás után megbontottam a vonalat. - Honnan tudod a nevem? - fókuszáltam teljesen az újonnan jött fiúra.
- Seokjin küldött ide, hogy keresselek fel.
- Tessék? - meglepetten bámultam rá, és hirtelen ezer meg egy gondolat cikázott át a fejemen, hogy miért is nem maga Jin volt az, aki eljött ma. Amúgy is, ki ez a srác? Végignéztem rajta, feje tetejétől a talpig. Egy fiatalos öltözékben lévő, nálam nem sokkal idősebb srác volt az, eszméletlen mosollyal. - Te ki vagy? - tettem fel az első kérdést, ami róla eszembe jutott.
- Jung Hoseok, szolgálatodra! - tette kezét a homlokához, mint ha csak katona lenne. Mivel még mindig nagyokat pislogtam elnevette magát. - Jin egy régi ismerőse. Megkért, hogy jöjjek el, és mondjam meg, késni fog.
- Miért nem hívott a telefonján? Nem kellett volna elrángatnia téged. - pufogtam, ugyan is nem értettem még mindig, hogy miért küldött egy számomra idegent elém, hogy elmondja ezt az információt.
- Mivel a telefonját véletlenül beleestette a budiba. - kuncogott magában. - Mivel pont nála voltam, így megkért, szóljak neked, amíg elintézi gyorsan a mobilját. -nézett rám, én pedig bólintottam egyet.
- Aha. - nyögtem, majd az eddig kezemben lévő telefont a zsebembe vágtam. - Akkor, én most megyek is. - intettem, majd indultam meg haza, mivel nem tudtam mikor jön Jin, én pedig nem szerettem volna egyedül kint ülni.
- Hova mentetek volna? - lépett mellém, pedig én tényleg azt hittem, hogy ennyi volt mára a társasága.
- Csak a parkban sétáltunk volna. - néztem előre, reméltem, hogy ezzel ő is elköszön tőlem, de nem így tette.
- Akkor majd sétálok én veled. - vigyorgott rám, akár csak egy őrült, én pedig érthetetlenül meredtem rá.
Akkor még nem tudtam, hogy ki is az a Jung Hoseok.


Azután a tálakózónk után elszállt minden bátorságom, hogy Jinnek szerelmet valljak. Elgondolkoztam, majd arra jutottam, hogy inkább megtartom elő szerelemnek és reménykedem, hogy ez az érzés elmúlik részemről. Hiszen valljuk be, még ha tudtam is Jinről, hogy a fiúkhoz vonzódik, nem lépett felém, még akkor sem, ha tudta, hogy talán én is ugyan abban a csapatban vagyok, amiben ő. Ez részemről még nem volt tiszta, és miután elszállt a lehetőségem, hogy Jin elé állva végre elmondjam, hogy valószínűleg meleg vagyok, feladtam ezt az egészet. Akkor, abban a pillanatban nagyon magam alatt voltam. Húgomnak mondtam csak el ezt az egészet, aki szerencsére megértett, és elmondása szerint már érezte, hogy ez a helyzet velem, de cseppet sem bánja.
- Ezt komolyan mondod? -néztem rá értetlenül, de ő csak mosolygott rám azokkal a gyönyörű szemeivel.
- Igen. De ne aggódj Oraboni, ezzel nincs semmi gond.
- Már hogy ne lenne?! Ha ezt anyáék megtudják, teljesen ki fognak akadni. -fogtam idegesen a fejem, majd vetettem hátra magam az ágyamban.
- Ne butáskodj már! Ha nem a lányok jönnek be, az sem baj. Legalább két bátyám lesz! - nevetett fel kicsit, de mivel nem nevettem vele azonnal abbahagyta. - Na jó, figyelj. - ült le mellém - Amikor Jin Oppa átjárt hozzánk, már tudtam, hogy mi lehet a helyzet, sőt, szerintem anyuéknak is leesett. Szóltak érte? Nem. Szóval ne idegeskedj, hanem inkább kelj fel, és menj találkozni Oppával, mert már engem zaklat, hogy nem veszed fel a telefont.

Még aznap felhívtam Jint, hogy mégis merre van. Miután leszidott, hogy nem vettem fel a telefonomat, végül elmondta, így meg is született a találkozónk helyszíne, ami nem mellesleg ugyan az a park volt, ahol múltkor nem sikerült összefutnunk. Fél óra elteltével ismét annál a padnál álltam, ahol pár napja találkoztam azzal a fiúval. Idő előtt értem ki, így csak helyet foglaltam a fapadon. Telefonomat nyomogatva vártam, hogy Jin megérkezzen, ám ekkor egy ismerős hangot hallottam meg, ahogy közeledett felém.
- Jé! Park Jimin!
Nevem hallatán felemeltem tekintetem a telefonomról, és a felém rohanó barna hajú fiút láttam, háta mögött pedig a szelíden mosolygó, zsebre dugott kezű Jint. Ismét nem értettem, hogy mit keres itt ez a srác, mikor én csak Seokjinnel szerettem volna találkozni. Már belülről duzzogtam, és szitkozódtam, de igyekeztem ezt nem kimutatni, így felkeltem a padról miközben eltettem zsebre a mobiltelefonomat. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra mire elém ért a fiú.
- Hali. - köszöntem neki, mire ő kissé zihálva, kócos hajjal megállt előttem. Kezét vállamra téve fújta ki magát a pár méteres futás miatt. - Ennyitől elfáradtál? - vontam fel a szemöldököm kérdően, de ő csak széles mosollyal arcán rám nézett.
- Dehogy. - egyenesedett ki, bár még mindig szaporán vette a levegőt. Időközben Jin is mellénk ért.
- Szia Jimin. - mosolygott rám, majd a másik fiúra nézett. - Ismered már Hoseokot, ugye?
Bólintással jeleztem a válaszom.
- Hyung. - szólítottam meg Jint, mire rám emelte tekintetét. - Őt miért hoztad? - kérdeztem halkabbra véve a hangomat, bár tudtam, hogy így is mindent tisztán hall a másik fiú.
- Mert a barátom, és szeretném, ha megismerkednél vele.
- Tessék? - szaladt hirtelen homlokom közepére a szemöldököm.
- Jin mondta, hogy jól táncolsz. - vágott közbe a még mindig szélesen mosolygó fiú. - Épp a táncterem felé igyekszem, és arra gondoltam, hogy elhívlak magammal.
- Sosem mondtam, hogy jól táncolok. - meredtem a legidősebbre, aki csak vállat vonva mosolygott egyet.
- Az lehet, hogy nem mondtad, de én láttam, és hidd el, van tehetséged.
- Szerintem jó móka lenne. - nézett végig Hoseok, mire csak szemet forgatva elindultam a hazafelé vezető úton.
- Jimin! - hallottam hangom, ahogy Jin szólítgat, de nem álltam meg, csak mentem előre. Nem akartam a másik fiúval egy levegőt szívni. Egyáltalán nem volt szimpatikus, hiszen túl közvetlen, és ami a leginkább zavart, az az, hogy Jin mellett volt. - Mi bajod? - lépett mellém, megfogva a karom, ezzel megállításra kényszerítve.
- Nem akarok azzal a sráccal haverkodni. - mordultam barátomra, aki csak értetlenül meredt rám.
- Egyszer igazán kiszakadhatnál a komfortzónádból. - váltott komolyabb hangvételre.- Hoseok nem rossz srác. Jó a beszélőkéje, és ugyan olyan eleven, mint te. Azért akarom, hogy ismerkedj össze vele, mivel szerintem elég jó barátok lehetnétek. Jó táncos, imádja a zenét, szóval adhatnál egy esélyt ennek.
- Mi értelme? - rántottam ki karom az fogásából, mire ismét felsóhajtott.
- Mert megkértelek. - nézett rám komoran, amitől kicsit vissza vettem a lendületből. Végigmértem Seokjin arcát. Láttam rajta, hogy elszánt, így ilyenkor amit akar, azt nagy valószínűséggel meg is szerzi, vagy elintézi, hogy az úgy legyen.
Nagyot sóhajtva fordultam meg saját tengelyem körül, majd indultam vissza a pad mellett ácsorgó barna hajú fiú felé. Mellé érve pedig csak egyetlen egy szó hagyta el a számat.
- Vezess.

A kezdeti ódzkodásom meglehetősen gyorsan elillant. Első táncpróbán végig nézhettem, ahogy Jung Hoseok megmutatja tudását, ezzel felcsigázva érdeklődésem. Én ugyan nem adtam bele mindent, - amit Jin meg is jegyzett- de másnap ismét megbeszéltünk egy találkozót. Hárman kezdtünk el járni táncolni, bár Seokjin csak felügyelni járt el hozzánk az elején. Leült az egyik falhoz, és nézett minket, ahogy gyakoroltunk, és saját magunk találtunk ki koreográfiákat Hoseokkal. A hangulat oldódott, én is kinyíltam, és élvezni kezdtem ezeket az együtt töltött órákat. Már vártam, hogy iskola után egyből mehessek a megbeszélt helyre, ahol találkoztam Hoseokkal, hogy együtt menjünk a kibérelt terembe. Jin kezdett leszakadni tőlünk, az érettségire való tekintettel, neki sokkal többet kellett tanulnia, így végül csak mi ketten jártunk el leizzasztani magunkat.
Az idő telt, mi pedig teljes mértékben összeszoktunk. Egymástól tanultunk különféle lépéseket, és segítettük a másikat, hogy minél jobban teljesítsen, még úgy is, hogy nincs tétje.
A tánc mellett kezdtem megnyílni előtte, így a beszélgetéseink nem csak a táncból, és a Jinnel töltött közös emlékek megosztásáról szólt. Érdeklődni kezdtünk a másik iránt, egyre többet tudtunk meg egymásról, ami teljesen elfelejtette velem azt, hogy majd' két hónappal ezelőtt, még szerelmet akartam volna vallani.
A tavasz végével letettük a vizsgáinkat, Jin pedig leérettségizett. Hoseok sajnos nem abba az iskolába járt, amibe mi ketten, de ez cseppet sem akadályozott meg abban, hogy ne találkozzunk nap mint nap. Seokjin bekerült egy jó egyetemre,  én pedig meglepő módon, a sok együtt töltött percnek hála, közelebb kerültem Hoseokhoz. Nem emlékszem, hogy mikor vallottunk egymásnak szerelmet, arra sem emlékszem, hogy milyen körülmények között csattant el az első csókunk. Az számított csak, hogy ott volt mellettem, és ugyan olyan bohókás és életvidám volt, mint az első találkozásunk alkalmával.