A kor nem számít

MINHYUK POV.

Semmi sem változik, pedig már igen nagyon szeretném. Minden áldott éjszaka csak reménykedem benne, hogy végre csend fogja uralni a kis albérletet, ahol élek. Az egyetem miatt kénytelen voltam felköltözni a fővárosba, és mivel nincs nagy anyagi hátterem jobbnak láttam lakótársat keresni magam mellé, akivel máris fele annyiért tudok lakást bérelni, mint ha egyedül lennék. Ez tervnek tökéletesen is hangzott, viszont én kaptam meg a világ legborzasztóbb szomszédát, méghozzá a mellettem lévő szobában, a közös albérletünkben.

Ma is, mint az eddig itt töltött összes éjszakán, ugyan az a forgatókönyv. Éppen próbálok nyugodtan létezni, netán még a tanulást, mint elfoglaltságot is próbálom elsajátítani az egyik vaskos tankönyvemből, ami előttem hever az íróasztalomon, de ez megint csak lehetetlennek bizonyul. 

Már hajamat tépem, miközben ezredjére is elszámolok tízig, hogy meg tudjak nyugodni. Nem lenne jó még egy olyan hibát elkövetni, mint az elmúlt egy hónapban sokszor.

Egy ideig tűrök, próbálok nem odafigyelni a vékony, cseppet sem hangszigetelt falon átszűrődő hangfoszlányokra. Kivételesen ma sikerül ezt öt percig csendben szitkozódva elviselnem, de kénytelen vagyok a 'B' tervhez nyúlni, így fejhallgatómat előtúrom a táskám mélyéről, majd fejemre helyezve indítom el a lejátszási listámat a telefonomon. 

Na végre! - fújom ki az eddig kényszeredetten bent tartott levegőt tüdőmből, és felszabadulva sóhajtok egyet, majd ismételten megpróbálok belemerülni a mikrobiológia rejtelmeibe. Talán fél óra telt el amióta zenét kezdtem hallgatni, viszont ez sem képes elnyomni a hangokat. Maximum hangerőre venném szívem szerint, viszont úgy képtelen vagyok a tanulásra koncentrálni, bár nem mint ha így képes volnék rá.

Tartom magam, próbálok nem oda figyelni, viszont képtelen vagyok rá. Megint. Idegesen veszem le fejemről a cseppet sem halk fejhallgatót, így viszont azonnal megüti a fülem az a hangfoszlány, amit pont el szerettem volna kerülni.

- Oppa! Igen, kérlek csináld még! 

- Oh, ne már. - szűröm ki fogaim között kínkeservesen a szavakat, miközben gyilkos tekintettel meredek a szobám ajtajára. 

Mivel a kéjes hangok nem halkulnak, így kezeimet ökölbe szorítom. Szememmel még mindig próbálok lyukat égetni a falapba, de miután az ismeretlen lány nevetését most egy elég hangos, félre nem érthető nyögés váltja fel az izmai azonnal megfeszülnek. Fogaimat még jobban összeszorítom, majd lábra állok, és egyenesen az ajtó felé veszem az irányt. Tudom, hogy nem a legjobb ötlet, de képtelen vagyok elviselni ezt minden egyes éjszaka. 

Szinte pár lépésben átlendülök a szobám másik felébe, kezemet a hideg kilincsre teszem, majd feltépve a nyílászárót hagyom el az eddig békésnek mondható kuckómat. Idegesen fújtatva állok meg lakótársam tökéletesen felismerhető szobaajtaja előtt. Szemeimmel villámokat lehet szórni, úgy vizsgálom a már elég jól ismert tölgyfából készült lapot, amin ezer és egy matrica hever, ezzel elérve, hogy az ajtó eredeti színét alig lehessen látni. Supreme, Puma, Adidas és még sorolhatnám a különbnél különb márkákat, amik díszítésként szolgálnak az alig húsz éves fiú birodalmának bejáratán. A folyosón a hangok semmit sem halkultak, így mindent tisztán hallok, amit egyáltalán nem akarok. 

Kezemet a kilincsre helyezném, ám utolsó pillanatban megállok. Egy mély levegőt veszek lehunyva szememet, és ismételten elszámolok tízig.

- Oppa! Kérlek! Ott! 

Kipattan a szemem a lány sikoltozásától, amitől azonnal ökölbe szorul a kezem. Mély levegőt veszek ismételten, majd lendületet veszek magamon.

- Jungkook, örülnék, ha halkabbra vennétek az estét! - szólok be, próbálva visszafogni magam, hogy ne most akarjak meg bemenni és letépni a fiatal fejét, amiért ismét felhozott valakit éjszakára.

Kezdett elegem lenni. Minden este eljátszotta ezt, és ez már cseppet sem volt annyira rendben, mint azt én az elején gondoltam. Kezdetekkor csak legyintettem az egészen, hiszen valljuk be, egy húsz éves elsőéves egyetemista srác mivel töltené az idejét, ha nem csajokkal? Az évfolyamán ő a legnépszerűbb, sokan oda vannak érte, ami nem meglepő a jellemét illetően, ráadásul még szép pofit is adott neki az ég, amivel minden egyes lányt képes elcsábítani. Hittem én. Még talán el is néztem volna a minden napos ismeretlen embereket az albérletben, talán még néhányat meg is kínáltam volna forrócsokival, vagy teával, ha mind lányok lettek volna. Ám egy nap nem csak egy csinos, formás idomokkal megáldott elsőéves csajt hozott haza, hanem egy srácot is. Itt már kezdtem értetlen fejet vágni, és beszéltem is vele az eset után, hogy talán itt lenne az ideje leállni ezzel az élettel, ugyan is elmúlt már egy hónap, és mégis csak iskolába jár, amire oda kéne figyelnie. A szentbeszédem után egy pár napig nyugtom volt, viszont nem kellett sok, hogy újra elkezdje azt, amit nemrégiben abbahagyott. A lányokat átváltották a fiúk, mostanra pedig már követni sem bírom, hogy éppen melyik nemből válogatott a nap folyamán, és hozta haza a következő játszótársát.

- Ez ki? - hallom meg a bent lévő lány értetlen hangját, mire fiatal lakótársam ártatlan nevetését meghallva már most megforgatom a szemeimet.

- Minhyuk Hyung. - válaszolta annyira közelről, hogy már tudtam, az ajtó túlvégén áll, valószínűleg egy elég széles vigyorral az arcán. - Mit akarsz Hyung? - kérdez tőlem a falap túloldaláról.

- Halkabban. 

- Eddig is azok voltunk. 

- Fejhallgató is volt rajtam, úgy hallottam a kis csaj vinnyogását. - morgom, mivel már egyáltalán nem volt erőm a kedvesebbik felemet mutatni feléjük. Tanulni szerettem volna, csendben. Ráadásul még az sem segített rajtam, hogy Jungkook kalandjainak hála sosem tudtam rendesen kialudni magam, így rettentően fáradt voltam az elmúlt hetekben.

Választ nem kapva állok még mindig a folyosó közepén, akár csak egy idióta. Következő pillanatban a kilincs lenyomódik, majd kitárul előttem a fiatalabbik birodalmának kapuja, amiben pont ő maga állja az utamat. 

- Miért nem társulsz inkább? - vonja fel a szemöldökét kérdően, mire csak hitetlenül kifújon a levegőt szemeimet megforgatva.

Barna haja a szokottnál is kócosabban virított a feje búbján, miközben az ajtófélfának támaszkodva nézett végig. Jobb kezét még a kilincsen tartotta, ám elhelyezkedéséből sütött a magabiztosság. Mosolya szélesen elterült az arcán, amit legszívesebben letöröltem volna onnan. És, hogy csak fokozza a majd' kicsattanó jókedvem, csupán egy szétcipzározott fekete farmer volt rajta, ami alatt ott virított egy piros boxer, ami miatt hálát adtam az Istennek, hogy még az rajta van. Beljebb nézni pedig nem merek, ki tudja, hogy vajon szerencsétlen lányról milyen ruhák hiányoznak?

- Te megvesztél. - nézek barna szemeibe komor arcot vágva. - Küld haza a vendéged, mivel szeretnék végre aludni, és neked hála több mint egy hete nem volt olyanban részem.

- Igen, ezt elég sokan el tudják mondani magukról. - néz el a plafon felé, miközben nagy gondolkozást próbál eljátszani, de tudom, hogy csak színjáték az egész. 

- Jungkook! - emelem meg a hangomat, de csak annyit érek el, hogy ismét rám emeli a tekintetét.

- Hyung? - pillant rám értetlenül, ám még mosolya nem hervad le az arcáról.

- Kérlek, nagyon szépen kérlek, hogy fejezd be mára. Fáradt vagyok, és ami még jobban izgat, az a holnapi vizsgám, viszont mivel vagy oly' kedves, és nem hagysz engem csendben tanulni, így félő, hogy meghúznak. Folytassam? - vonom fel szemöldökömet, mire már arcáról el is tűnik az előbbi boldogságának jele.

- Azt akarod, hogy kidobjam Minjit? - mered hátra, az ágya felé, ahol gondolom a lány feküdt. - Pedig elég jól elszórakoztunk. - kacsint egyet, minek következtében a bent lévő említett csak felkuncog, én pedig harmadjára is megforgatom a szememet. Ha így folytatom a végén kiesnek a helyéről.

- Azt. - vágom rá határozottam, válaszul pedig csak egy fáradt, lemondó sóhajt kapok. 

- Beszéljünk. - néz rám már eltökélt, komoly tekintettel, de mire bármit is mondhatnék már megragadja a karomat, és kitol a küszöbről, hogy maga mögött be tudja zárni az ajtót, így egyedül hagyva az épp őrá váró vendéget.

Kettőt pislogtam csupán, de Kook kezemet fogva vonszolt végig a folyosón egyenesen a szobám felé.

- Mit művelsz? - szűkítem össze a szememet, ugyan is Jungkook belökve a saját szobámba, utánam lépve már zárja is be maga mögött az ajtót. - Így kell bánni egy idősebbel? 

- A kor nem számít. - néz rám halvány mosollyal az arcán. - Az a lényeg, hogy jó megvagyunk egymás mellett.

- Tévedsz. - vágom rá, kezeimet összefonva magam előtt. - Te vagy el tökéletesen mellettem, hiszen eddig nem szóltam semmit sem, hogy hogyan élsz. Talán, ha egyszer kértelek meg, hogy vegyél vissza, de te nem tetted. 

- Miért mondanék le olyan dolgokról, amik jók? - vonja fel kérdően a szemöldökét, miközben az ajtómnak dőlve kezd el méregetni.

- Azért, mert fáradt vagyok, oké? Alig alszom, mivel minden este a te, vagy az épp aktuális partnered nyögéseit hallgatom. - akadok ki, de ő rezzenéstelen arccal néz tovább - Képtelen vagyok felfogni, hogy hogy vagy erre képes.

- Arra, hogy minden nap megtegyem? - húzza féloldalas mosolyra ajkait, mire csak idegesen felsóhajtva leülök az ágyamra, hajamba túrva.

- Nem, hanem arra, hogy minden nap új emberrel vagy. Miféle élet ez? - nézek a szemébe. - Értem én, hogy fiatal vagy, meg minden. Gondolom mindent ki akarsz próbálni, de ez már sok, nem gondolod? Az a lány is egy lesz a sok közül? Mit mondasz nekik, ha találkoztok a suliban?

- Hogy egyszeri alkalom volt, mi mást? - nevet fel - Mind tudja, hogy ez csak egyszer történhet meg vele, így kihasználják az alkalmat. - von vállat szórakozottan, ami miatt csak egyre jobban ment fel bennem a pumpa.

- Idióta vagy. - szűröm ki fogaim között, és azon vagyok, hogy tényleg ne akarjak felkelni az ágyamról, és csupán nevelő szándékkal adni neki egy pofont. Talán attól megtérni, ugye? 

- Miért lennék az? - kuncog fel szórakozottan, majd ellökve magát a falaptól felém sétál. - Kiélvezem azt, amit adhatnak nekem. Jól érzem magam. - elém érve megáll, majd kezeit vállamra téve lehajol hozzám, ezzel elérve azt, hogy egy vonalba legyen az arcunk. - Neked is élned kellene egy kicsit, Hyung.

- Nem élek olyan erkölcstelen életet, amilyet te, Jungkook. - mondom ki jól érthetően, hogy biztosan eljusson az agyáig a mondatom jelentése. 

Félreérés ne essék, kedvelem a kölyköt. Nagyon jó fej, és tud segítőkész is lenni. Igaz, alig két hónapja vagyunk lakótársak ebben a kis albérletben, de a beköltözésem elején még bíztam abban, hogy nyugodt életem lesz itt. Elvégre, egy elsőéves mi rosszat tud tenni ellenem?
- Erkölcstelen? - vonja fel immár komolyabb érdeklődést kimutatva a szemöldökét. Kezeit megszorítva fogja meg vállamat, amire kicsit összerezzenek, de nem engedem meglepettségem kiülni az arcomra. Komoly tekintettel mérem végig eltökélt arcát. - Szerinted az vagyok?
Nem szeretném megbántani, viszont tudnia kell az igazságot, így halk sóhajt megeresztve bólintok egy kicsit.
- Sajnálom, de amit megteszel azokkal az emberekkel, az nem helyes.
- Akkor mégis mi lenne a helyes, Hyung? Az, hogy egész nap az iskolában üljek, magoljak és amint hazaérek szintén a tanulással foglalkozzak? - szorít még erősebben a vállamra, ami már már csak kezd sajogni ereje miatt. - Úgy, ahogyan te? Az szerinted rendes élet?
- Muszáj ezt tennem, hogy későbbiekben jó munkahelyem legyen, és jól tudjak élni. - válaszolok komor arckifejezéssel, majd megfogva csuklóit elveszem onnan, hogy ne szorítson többet.
Válaszom hallatán csak felnevet. Hangos kacaja miatt kiráz a hideg, valamiért ilyenkor tényleg ijesztően néz ki, amire még a zihált hajzata is rátesz egy lapáttal.
- Minhyuk Hyung, ne haragudj - próbálja helyreállítani szaporábbá vált légzését, és kontrollálni a vigyorát az arcán -, de te hülye vagy. - néz rám nagy szemekkel, amikből olyan érzelmeket sugall felém, amit nem tudok mire vélni. - Azt hiszed, hogy ez rendes élet? Mond csak, volt már dolgod valaha is nővel?
Kérdése hirtelen ér, én pedig csak akkor veszem észre, hogy teljesen leblokkoltam, amikor ismét meghallom gondatlan kuncogását. Megrázom fejem, úgy pillantok újra a szemben, ami most még eltökéltebb, mint percekkel ezelőtt.
- Szóval nem.
- Tessék? - próbálok meg észhez térni, majd amint végleg felfogom kérdésének lényegét azonnal megrázom a fejem. - Nem fogom megosztani veled az életemnek ezen részét. - morgok.
- A tekinteted mindent elárult Hyung. - válaszol mosolyogva, majd kezeit kihúzva gyenge szorításomból azonnal fordít a helyzeten, így már ő az aki a csuklómat fogva tartja. - Ha lányokkal nem, akkor férfiakkal voltál már?
- Te megőrültél Jungkook! - förmedtek rá és mint valami megveszett, csapdába került állat vergődni kezdek annak reményében, hogy elereszti a kezem.
Akármennyire is próbálkozom, nem sikerül. A kérdése pedig egy mély sebet kezd el felkaparni, amivel eszembe jut az a személy, akiért az életemet adtam volna. Az egyetlen olyan ember, akiért akármit megtettem volna, ha azt Ő maga kéri. Nem akarom emlékezni rá, próbálom elfelejteni, de ezzel a kérdéssel igen mélyre nyomta azt a képzeletbeli kést a hátamban.
Keze szorítása erősebbé válik, majd a következő pillanatban már az ágyam puha matracát érzem a hátamhoz simulni, miközben Jungkook felém tornyosul. Szemeim kikerekednek, lélegzetem - még ha egy pillanatra is, de - megáll. Szívdobogásom pedig kétszeresére nő ez idő alatt, mivel ez a helyzet, akármennyire is próbálom tagadni, régi emlékeket kapuját nyitotta ki ezzel a cselekedetével.
- Ki fogom deríteni. - szólal meg sejtelmesen, arcán egy önelégült mosollyal.
- Mi? - meredek rá még mindig megszeppenten. Egy pillanatra elfelejtem a korkülönbségünket is, nem, hogy még azt, mit is tervez csinálni a lakótársam.
Következő pillanatban Kook egyre jobban közelebb hajol hozzám. Ágyékom felett térdel, kezeivel még mindig csuklómat fogja, ez viszont nem állítja meg, hogy ne tudjon a fejem mellett megtámaszkodni. Ahogy közeledik, úgy gyorsul a pulzusom, amit már a fülemben is elég jól hallok. Torkomban egy hatalmas gombócot kezdek érezni, alhasam tájékán pedig egy furcsa érzést, mely bizserget. Teljesen elveszítem a képet, hisz mind ez csak pár pillanat leforgása alatt történik, míg nem Jungkook ajkai megtalálják az enyémet.
Amint puha párnái enyéimhez tapadtak összerezzenek. Hirtelen forróság kezdi el uralni a testemet, de mielőtt bármit is tehetnék a fiatal elhajol tőlem, és kaján vigyorral arcán végigmér.
- Mi van Hyung? Ledermedtél. - Állapítja meg, miközben megszeppenve meredek arcára, amin szép lassan kezd a széles vigyor egy ártatlan mosollyá válni. Fogait kivillantva kuncog fel, gondolom tekintetem láttán. - Totál vörös lettél.
Ahogy érzékelem gyermeki kacaját azonnal oldalra fordítom a fejem és megpróbálom szabályozni a szaporábbá vállt pulzusom, valamint légzésem.
Jungkook is pont ugyan olyan ártatlanul mosolyog, mint Ő. Ugyan olyan felszabadultan kacag a zavart arcom láttán. Miért van az, hogy akármennyire is próbálom elfelejteni, soha nem sikerül? Amennyire próbálok beletemetkezni a tanulásba, hogy végre kiűzzem őt az emlékeim közül, megjelenik egy másik fiú, aki ugyan olyan szabad szellemű, amilyen Ő maga volt.
Miért dobogtatja meg ennyire a szívemet az összes ártatlan pofi? Miért vagyok ennyire gyenge? És, ami a legfontosabb, miért vonzódom hozzájuk?

(...)

Lakótárs 11.

Az iskolakezdés első napjának reggelén nehezen keltem ki a már teljesen megszokott meleg, puha ágyamból. Hajnali hatot ütött az óra, illetve a mobiltelefonom ébresztő alkalmazása, így hangos zene töltötte be a szobámat, amit nagy erőfeszítés árán nyomtam ki, miután az asztalomhoz sétáltam. Sajnos sosem voltam jó ébredő, főleg, ha ilyen korán kellett azt tenni, így este a lehető legmesszebb tettem le a telefonomat, hogy reggel mindenféleképpen muszáj legyen lábra állnom, hogy megszüntessem a fülsiketítő ricsajt.
Nagyot ásítva léptem a kedvenc szőrmés papucsomba, majd csoszogtam ki a fürdőszobába, hogy egy gyors arc-és fogmosás után elkezdhessem a napomat.

Jimin vallomásának már három napja. Igazat megvallva, kicsit örültem neki, hogy igazam volt vele kapcsolatban, viszont annak már kevésbé, hogy Hoseok is beletartozik abba a bizonyos csoportba. Kiakadni is alig volt időm amikor szembeállított a dolgokkal, így csak egy vállrándítással lezártam a témát, viszont amint Namjoon társaságába kerültem, megeredt a nyelvem. Nem mondom azt, hogy kiborultam, csak képtelen voltam felfogni, hogy ilyen helyzetbe keveredtem. Miután Nam jó baráthoz méltón tarkón vágott, lecsillapodtam, így végre hagytam időt neki is beszélni. Elmagyarázta, hogy most nincs választásom, mivel szükségem van így is úgy is lakótársra, szóval csak üljek meg a fenekemen és ne foglalkozzam az életükkel.
Aznap este Jimin ismét felkeresett, viszont már Hoseokkal az oldalán és ismételten rákérdeztek arra, amit én nem akartam hallani. Feltették az új lakótárs kérdését, én pedig mi mást tudtam volna tenni, mint belemenni? Ha visszautasítom a kérésüket, akkor lehet, hogy Jimin is lelécel, szóval újra kereshetek egy embert a számlák fizetésére magam mellé. Ha elfogadom, akkor viszont zajosabb lesz a ház, illetve olyan srácok fognak körbevenni, akik, nos valljuk be, melegek. Ez a gondolat pedig, kicsit megrémített. Félreértés ne essék, eszméletlen arcok és bírom is őket, viszont azért mégis csak féltem a fenekemet. Nem mellesleg, ha Jimin lelép, akkor biztos nehezen fog megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy mi van a húga és köztem.
Még nem emésztettem meg ezt az egészet, viszont ha Namjoon se mászott rám ennyi idő alatt, akkor feltételezem a legnagyobb reményeimmel együtt, hogy Jiminék sem fogják ezt megtenni.

Álmos tekintettel bámultam a tükörképemet, miután megmostam a fogamat. Szemeim alatt hatalmas karikák ékeskedtek, így csak egy halk sóhajt ejtettem meg, majd miután megtöröltem a vizes arcomat kivonultam a konyhába, hogy egy kis életet adó kávét készítsek magamnak.
Komótosan elővettem a kedvenc bögrémet, majd miután megpakoltam kávéporral a gépet, elindítottam és a porcelán poharat szorongatva néztem, ahogy szép lassan, cseppenként megtelik a tartály.
- Jó illata van. - szólalt meg az enyémhez hasonlóan álmos hang, amit, mintha meg sem hallottam volna továbbra is lelkesen figyeltem a már félig lecsöpögött kávét. - Kaphatok?
- Nem Jimin, nem azért csinálom, hogy ne igyál belőle. - morogtam, még mindig nem felé fordulva.
- Hú, de harapós ma reggel valaki.
Felsóhajtva végre felé pillantottam. Jimin a szokásos reggeli kócos hajába túrt, miközben egy elegánsat ásított. Rövid kosarasnadrágot és egy bő pólót használt alváshoz, így ez most sem volt másként.
- Miért nem alszol? - kérdeztem kissé megenyhült arckifejezéssel.
- Helyettesítenem kell. - támaszkodott a konyhapultnak, miközben engem nézett.
- Reggel hat órakor? - vontam fel a szemöldökömet érdeklúdve, mire nemlegesen megrázta a fejét.
- Héttől.
- És az iskola?
- Az évnyitóra nem megyek, az órákat pedig majd Hoseok felveszi helyettem. -vonta meg a vállát. - így el tudtam vállalni még egy napot. Legalább jobb lesz a fizetésem. - húzta mosolyra az ajkait.
- Értem. -figyeltem, majd mikor a kávéfőző csipogással jelezte, hogy készen van a keserű nedű, kikapcsoltam, majd elővéve Jimin számára is egy bögrét, elkészítettem két adagot. Az álmos fiú boldogan fogadta el egy 'köszönöm' kíséretében, majd leült velem szemben a kis asztalhoz, ahol rendszerint ébredés után elfogyasztom a barna italt. Fáradtan szürcsöltem a meleg löttyöt, miközben próbáltam nem figyelni arra, hogy Jimin lyukat éget az arcomba, úgy bámul.
- Mondjad. - nyögtem ki két korty között, de nem néztem rá.
- Feszült vagy.
- Most ébredtem. - ekkor már ráemeltem a tekintetemet. Nem értem, mi baja? Már kora reggel elemezni akarja a kedvemet?
- Zavar valami?
- Ahj, Jimin. - tettem le magam elé a bögrét - Nincs semmi baj, csak hétfő reggel van és nemsokára iskola.
Nem szólalt meg egy ideig, csupán méregetett, ami már kezdett zavarni.
- Tényleg nem gond, hogy Hoseok is itt lakik?
Meglepődtem. Nem számítottam erre a kérdésre, így csak értetlenül meredtem rá.
- Miért zavarna? - nyögtem ki az egyetlen olyan válaszféleséget, ami eszembe jutott.
- Beszéltem Jin Hyunggal. - Na, jól kezdődik. - Megemlítette, hogy kiborultál Namjoonnak.
Szememet forgatva emeltem ismét számhoz a bögrét és kezdtem el inni ismét a kávémat. Nem akartam erről beszélni; egyrészt, mert reggel volt, másrészt, mert tényleg kínosnak éreztem azt, hogy ezt pont vele beszélem meg. Namjoont pedig esküszöm, hogy meg fogom fojtani ha legközelebb találkozok vele.
- Taehyung. - szólalt meg ismét a lakótársam, amire csak gyorsan kiittam minden cseppet a bögréből, majd felkeltem a székről, hogy azt a mosogatóba helyezzek. - Szerintem ezt meg kellene beszélni.
- Nincs miről beszélni Jimin. - fordultam felé, apró mosolyt erőltetve az arcomra. - Minden a legnagyobb rendben.
Jimin csak ült tovább és fürkészte az arcomat. Arca komoly volt, amit még nem voltam képes megszokni tőle. Előttem mindig mosolygott vagy nevetett eddig, így számomra ez az arckifejezése új volt. Egy ideig még álltam tekintetét, viszont megunva egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat és végül mozgásra bírva magam, megindultam a szobám felé. Illetve, indultam volna, mivel amint Jimin mellé értem, megragadta a csuklómat, így visszatartott. Kérdően vontam fel szemöldökömet, úgy néztem rá. Már nyitottam volna szóra a számat, viszont akármit is akartam volna mondani, minden szó elszállt a fejemből. Kikerekedett szemekkel meredtem a közvetlen előttem megállt fiún, aki úgy érezte, hogy nem elég fél méter távolság kettőnk között, így azt is minimalizálva lépett teljesen elém. Belém akadt a levegő, úgy megdermedtem, hogy mozdulni sem tudtam hirtelenjében.
- Nem érzed magad feszélyezve? - kérdezte halkan, mélyen a szemembe nézve. Alacsonyabb volt nálam, de abban a pillanatban én ezerszer apróbbnak éreztem magam mellette, mint az valójában is lehetne. Számat eltátva néztem a szemeibe, de hang még mindig nem jött ki a torkomon. - Nem félsz, hogy rád fogunk mászni? - hangja elmélyült, arca még komolyabb lett, én pedig ekkor tértem észhez, és léptem azonnal hátrébb tőle.
- Mi a fenét művelsz? - akadtam ki, bár éreztem, hogy arcom felforrósodik.
Jimin még mindig nézett, majd miután elkezdtem kihúzni kezem a szorításából, felnevetett. Elengedve kezemet ült vissza a székre és fogta kezei közé újra a meleg bögréjét.
- Te félsz tőlünk.
- Dehogy félek! - fújtattam rá. Még mindig éreztem, hogy forró az arcom.
- Taehyung. - nézett rám, én pedig, mint ha katonaságnál lettem volna, kihúztam magam. - Én Hoseokot szeretem, ő pedig elméletileg engem. Nem fogok se én, se ő feléd közeledni. Csak a lakótársaid szeretnénk lenni, így remélem, hogy ezt a feszengést végre feladod és elfogadsz minket. Hidd el, mi nem akarunk megrontani. - kuncogott tovább magában, mire én csak idegesen a hajamba túrtam, majd gyorsan faképnél hagyva rohantam be a szobámba.

Talán akkor készültem el életemben a leggyorsabban a reggeli öltözködésemben. Az biztos, hogy teljes mértékben felébredtem, viszont fogalmam nem volt, hogy ezt a kávénak, vagy Jiminnek köszönhettem. Hajamat gyorsan rendbe tettem, felvettem magamra valami értelmes ruhát, és amilyen halkan csak tudtam, elhagytam a házat.
A suli felé vettem az irányt. Messze akartam lenni most az új lakótársaimtól, akik eléggé felforgatták az életemet. Bár, ha jobban belegondolok, ezt is csak én mesélem be magamnak. Semmit sem csinálnak, ami miatt idegeskednem kellene, hiszen, ahogy Jimin is megmondta, ők ott vannak egymásnak. Miért kell ennyire eltúloznom az egészet? Már így is van egy meleg barátom, miért lenne baj, ha még plusz kettő mellé csapódna?

Nagyot sóhajtva néztem körbe az utcán, ahol meglepetően sok ember igyekezett a dolgára. Voltak, akik a munkába sietett, voltak velem egykorúak, akik valószínűleg az oktatás szent házába tartottak, és voltak azok, akik csak ráérősen sétálgattam az utcán. Megállva vártam, hogy a zebránál a közlekedési lámpa végre zöldre váltson, mikor valaki a vállamra tette a kezét, ezzel elérve, hogy hátra forduljak. Az unott arcomon egy apró mosoly jelent meg, ami csak egyre jobban szélesedett, ahogy mellém lépett.
- Jó reggelt Oppa! - köszönt Hana, aki mint mindig, ma is gyönyörűen festett.
- Szia Hana. - mosolyogtam rá, majd, hogy ne legyen feltűnő, hogy nézem, előre fordulva indultam meg, ugyan is végre váltott a lámpa. - Már ilyen korán mész a suliba?
- Igazából még lenne időm. - válaszolta, mire értetlenül pillantottam felé.
- Akkor miért vagy kint ilyen korán? - vontam kérdően fel a szemöldökömet.
Épp átértünk a zebrán, mikor megfogta a kezem, majd átfonta rajta a sajátját, így belém karolva hozzám bújt. Fejét a vállamra döntötte, de még így is tökéletesen láttam kipirult, mosolygós arcát.
- Szerettem volna veled lenni kicsit.
Akaratlanul is egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Engedve neki, hogy karoljon, úgy indultam meg ismét, de most az oldalamon egy gyönyörű lánnyal. Iskolai egyenruha volt rajta, hiszen neki még kötelező volt ezt viselnie. Hálát adtam az istennek, hogy az egyetemen már nincs ilyen követelmény. Hosszú haját most nem fogta össze, egyszerűen engedte, hogy ráomoljon a vállára.
És, hogy mi van Hana és köztem? Azután, hogy megtörtént a csók, minden nap találkoztunk. Bár, ez eddig sem volt nehéz, hiszen bátyjához rendszeresen bejárt. Most viszont már nem csak Jimin miatt sétált el hozzánk. Még titokban tartjuk az egészet, hiszen tényleg fontosnak tartom, hogy ne kapkodjuk el, akármennyire is odáig vagyok ezért a gyönyörű lányért. Nem szeretném, hogy csak pótlékként szolgáljon Minha elvesztése miatt. Ezért meg is beszéltük, hogy az első iskolai nap után, elviszem az első, hivatalos randevúnkra is. Ha az jól sikerül, akkor majd átgondoljuk azt, hogy beavatjuk e a bátyját ebbe a kapcsolatba, vagy sem.

Sajnos elég közel lakom az iskolához, így a meghitt reggeli séta nem tartott sokáig. Hanát is szívesen elkísértem volna az iskolába, - hiszen így illett volna- viszont az én óráim előbb kezdődtek, így nem volt választásom. Egy gyors puszit nyomtam a lány szájára, majd feje búbját megsimítva köszöntem el tőle, és indultam meg végre az egyetem felé.

Lakótárs 10.

Jimin pov.


Mikor a szüleim kitalálták, hogy sokkal jobb életünk lenne Korea fővárosában, mintsem Busanban egy kicsit csalódott voltam. Rengeteg emlék kötött szülővárosomhoz, amitől nehezen tudtam elszakadni. Nem szerettem volna elköltözni, viszont az ősök hajthatatlanok voltak, így muszáj volt velük tartanom, végtére is, egy akkor még csak 16 éves fiú mit kezdene egymaga egy városban?
Középiskola felénél így iskolát kellett váltanom, ami elég megrázó élmény volt számomra. Könnyen barátkozó típus vagyok, viszont egy teljesen összeszokott társasághoz nehéz becsatlakozni. Az első pár hétben nem találtam a társaságom, mindig egyedül voltam, többnyire csak a fejemen hordtam a fejhallgatómat, és a zenehallgatással voltam elfoglalva. Nem mondom azt, hogy nem közeledtek felém, mert az hazugság lenne, csupán nem éreztem jól magam egyik társaságban sem. Akkoriban még csak tizedikes voltam, még viszonylag fiatalnak számítottam, de szerencsére volt egy srác, akinek a társasága egyáltalán nem volt frusztráló. Ő volt Kim SeokJin, aki akkor töltötte utolsó évét az iskolában.
Eredetileg nem találkoztam volna vele, viszont a matektanárnak hála hetente egyszer rendszeresen találkoznom kellett vele, ugyan is ebből a tárgyból, nem volt jó. Elég rosszul ment, nem értettem a számokkal való mesterséget, és mivel SeokJin az iskola egyik legkiemelkedőbb diákja volt, így párszor megkérték, hogy korrepetáljon pár diákot. Így kerültem össze vele egy hideg, téli délutánon.
Első találkozásunkkor az iskola egyik termében bújtunk meg, és merültünk bele a számok és műveletjelek világába, ami részemről elég megterhelőnek bizonyult.
- Aish! Ez sose fog menni! - fakadtam ki, ugyan is, már vagy tíz perce ugyan azt a feladatot próbáltam megoldani.
- Ne add fel, nem olyan nehéz ez.
- Könnyen beszélsz. - sziszegtem fogaim között, mire ő csak egy fáradt mosollyal nyugtázta előbbi mondatomat.
- Mit szoktál csinálni, hogy ha tanulsz? - nézett rám kíváncsian. Ez volt az első olyan kérdése, ami a magánéletemmel kapcsolatos. Eddig csupán a matematikával való hozzáállásomra volt kíváncsi.
- Általában zenét hallgatok. - néztem rá, mire elmosolyodott.
- Akkor hallgassunk zenét.
- Komolyan beszélsz? - egyenesedtem fel ülőhelyzetemben, ő pedig csak bólintott egyet.
Elmosolyodva nyúltam zsebembe, majd vettem elő a mobiltelefonomat. Elindítottam rajta egy kiválasztott mappát és lehelyeztem a padra, kettőnk közé.
- Oké, - kezdett bele, és ismét a füzetemhez hajolt, majd lelkesen kezdte magyarázni az előbbi feladatom megoldását. - Így próbáld meg megoldani.

Miután engedte, hogy halkan szóljon valami zene a háttérben, így a tanulás is elviselhetőbbé vált számomra. A heti egy óra lassan kettőre nőtte ki magát. A tanulás végre jobban haladt, így amint befejeztük az aktuálisan kiválasztott próbafeladatokat, elkezdtünk saját magukról beszélgetni. Végre megtudtam, hogy miféle családból származik, milyen is ő valójában. Én is meséltem neki arról, hogy miért kellett ide költöznünk, hogy van egy húgom, akit mindennél jobban szeretek.
Jinnek hála a matek jegyeim javultak, viszont miután a korrepetálásainkat eltörölték, mi nem szakítottuk meg a barátságunkat. Eljártunk találkozni, volt, hogy beültünk iskola után egy kávézóba, vagy egy játékterembe, és ott töltöttük el az egész délutánt. Többször jártunk át a másikhoz, így megismerhettem a szüleit, ő pedig az enyémet. Elég szoros kapcsolatunk lett, szinte már el sem tudtam volna képzelni nélküle az életem. Ő volt az, aki körbevezetett Szöul utcáin, megmutatta a fontosabb helyszíneket. SeokJin miatt kezdtem el jobban érezni magam a változások miatt. Viszont az, amit iránta kezdtem érezni megijesztett. Túlságosan is kötődni kezdtem hozzá, amit még a vak is észrevett volna rajtam. Mindig mentem vele, a közelében akartam lenni. Ő persze mosolyogva konstatált minden egyes tettemet, amiből arra következtettem, hogy még nem jött rá arra, amitől én féltem. Tévedtem.
Már tavaszodott és a cseresznyefa virágainak szirmai már elég kezdtek hullani. Melegedett az idő, én pedig ma terveztem bevallani az érzéseimet Jin Hyung iránt. Meg is volt beszélve egy találkozó a közeli parkban, így minden tőlem telhetőt megtettem, hogy normálisan nézzek ki. Izgultam, a szívem is szaporán vert, ahogy már a megbeszélt pad mellett álltam, és vártam Őrá. Magamra öltöttem a kedvenc fekete nadrágomat, egy fehér laza pólót, valamint egy pulóvert. Először elgondolkoztam egy ingen, de végül elvetettem az ötletet, hiszen, mi van ha elutasít? Így legalább lenne esélyem elpoénkodni a dolgot, mivel nem látszik annyira hivatalosnak. Már tűkön ültem a telefonom kijelzőjét ellenőrizve, hiszen késett. Nem írt és nem is hívott, hogy mondjon valamit hollétéről, így már éppen ütöttem be a telefonszámát, hogy tárcsázzam, mikor megállt előttem egy barna hajú nálam talán fél fejjel magasabb srác.
- Te vagy Park Jimin? - nézett rám mosolyogva. Elég érthetetlen fejet vághattam, mivel mosolya szélesedett.
- Én vagyok. - szólaltam meg fél perc elteltével. Jin nem vette fel a telefont, így egy sípolás után megbontottam a vonalat. - Honnan tudod a nevem? - fókuszáltam teljesen az újonnan jött fiúra.
- Seokjin küldött ide, hogy keresselek fel.
- Tessék? - meglepetten bámultam rá, és hirtelen ezer meg egy gondolat cikázott át a fejemen, hogy miért is nem maga Jin volt az, aki eljött ma. Amúgy is, ki ez a srác? Végignéztem rajta, feje tetejétől a talpig. Egy fiatalos öltözékben lévő, nálam nem sokkal idősebb srác volt az, eszméletlen mosollyal. - Te ki vagy? - tettem fel az első kérdést, ami róla eszembe jutott.
- Jung Hoseok, szolgálatodra! - tette kezét a homlokához, mint ha csak katona lenne. Mivel még mindig nagyokat pislogtam elnevette magát. - Jin egy régi ismerőse. Megkért, hogy jöjjek el, és mondjam meg, késni fog.
- Miért nem hívott a telefonján? Nem kellett volna elrángatnia téged. - pufogtam, ugyan is nem értettem még mindig, hogy miért küldött egy számomra idegent elém, hogy elmondja ezt az információt.
- Mivel a telefonját véletlenül beleestette a budiba. - kuncogott magában. - Mivel pont nála voltam, így megkért, szóljak neked, amíg elintézi gyorsan a mobilját. -nézett rám, én pedig bólintottam egyet.
- Aha. - nyögtem, majd az eddig kezemben lévő telefont a zsebembe vágtam. - Akkor, én most megyek is. - intettem, majd indultam meg haza, mivel nem tudtam mikor jön Jin, én pedig nem szerettem volna egyedül kint ülni.
- Hova mentetek volna? - lépett mellém, pedig én tényleg azt hittem, hogy ennyi volt mára a társasága.
- Csak a parkban sétáltunk volna. - néztem előre, reméltem, hogy ezzel ő is elköszön tőlem, de nem így tette.
- Akkor majd sétálok én veled. - vigyorgott rám, akár csak egy őrült, én pedig érthetetlenül meredtem rá.
Akkor még nem tudtam, hogy ki is az a Jung Hoseok.


Azután a tálakózónk után elszállt minden bátorságom, hogy Jinnek szerelmet valljak. Elgondolkoztam, majd arra jutottam, hogy inkább megtartom elő szerelemnek és reménykedem, hogy ez az érzés elmúlik részemről. Hiszen valljuk be, még ha tudtam is Jinről, hogy a fiúkhoz vonzódik, nem lépett felém, még akkor sem, ha tudta, hogy talán én is ugyan abban a csapatban vagyok, amiben ő. Ez részemről még nem volt tiszta, és miután elszállt a lehetőségem, hogy Jin elé állva végre elmondjam, hogy valószínűleg meleg vagyok, feladtam ezt az egészet. Akkor, abban a pillanatban nagyon magam alatt voltam. Húgomnak mondtam csak el ezt az egészet, aki szerencsére megértett, és elmondása szerint már érezte, hogy ez a helyzet velem, de cseppet sem bánja.
- Ezt komolyan mondod? -néztem rá értetlenül, de ő csak mosolygott rám azokkal a gyönyörű szemeivel.
- Igen. De ne aggódj Oraboni, ezzel nincs semmi gond.
- Már hogy ne lenne?! Ha ezt anyáék megtudják, teljesen ki fognak akadni. -fogtam idegesen a fejem, majd vetettem hátra magam az ágyamban.
- Ne butáskodj már! Ha nem a lányok jönnek be, az sem baj. Legalább két bátyám lesz! - nevetett fel kicsit, de mivel nem nevettem vele azonnal abbahagyta. - Na jó, figyelj. - ült le mellém - Amikor Jin Oppa átjárt hozzánk, már tudtam, hogy mi lehet a helyzet, sőt, szerintem anyuéknak is leesett. Szóltak érte? Nem. Szóval ne idegeskedj, hanem inkább kelj fel, és menj találkozni Oppával, mert már engem zaklat, hogy nem veszed fel a telefont.

Még aznap felhívtam Jint, hogy mégis merre van. Miután leszidott, hogy nem vettem fel a telefonomat, végül elmondta, így meg is született a találkozónk helyszíne, ami nem mellesleg ugyan az a park volt, ahol múltkor nem sikerült összefutnunk. Fél óra elteltével ismét annál a padnál álltam, ahol pár napja találkoztam azzal a fiúval. Idő előtt értem ki, így csak helyet foglaltam a fapadon. Telefonomat nyomogatva vártam, hogy Jin megérkezzen, ám ekkor egy ismerős hangot hallottam meg, ahogy közeledett felém.
- Jé! Park Jimin!
Nevem hallatán felemeltem tekintetem a telefonomról, és a felém rohanó barna hajú fiút láttam, háta mögött pedig a szelíden mosolygó, zsebre dugott kezű Jint. Ismét nem értettem, hogy mit keres itt ez a srác, mikor én csak Seokjinnel szerettem volna találkozni. Már belülről duzzogtam, és szitkozódtam, de igyekeztem ezt nem kimutatni, így felkeltem a padról miközben eltettem zsebre a mobiltelefonomat. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra mire elém ért a fiú.
- Hali. - köszöntem neki, mire ő kissé zihálva, kócos hajjal megállt előttem. Kezét vállamra téve fújta ki magát a pár méteres futás miatt. - Ennyitől elfáradtál? - vontam fel a szemöldököm kérdően, de ő csak széles mosollyal arcán rám nézett.
- Dehogy. - egyenesedett ki, bár még mindig szaporán vette a levegőt. Időközben Jin is mellénk ért.
- Szia Jimin. - mosolygott rám, majd a másik fiúra nézett. - Ismered már Hoseokot, ugye?
Bólintással jeleztem a válaszom.
- Hyung. - szólítottam meg Jint, mire rám emelte tekintetét. - Őt miért hoztad? - kérdeztem halkabbra véve a hangomat, bár tudtam, hogy így is mindent tisztán hall a másik fiú.
- Mert a barátom, és szeretném, ha megismerkednél vele.
- Tessék? - szaladt hirtelen homlokom közepére a szemöldököm.
- Jin mondta, hogy jól táncolsz. - vágott közbe a még mindig szélesen mosolygó fiú. - Épp a táncterem felé igyekszem, és arra gondoltam, hogy elhívlak magammal.
- Sosem mondtam, hogy jól táncolok. - meredtem a legidősebbre, aki csak vállat vonva mosolygott egyet.
- Az lehet, hogy nem mondtad, de én láttam, és hidd el, van tehetséged.
- Szerintem jó móka lenne. - nézett végig Hoseok, mire csak szemet forgatva elindultam a hazafelé vezető úton.
- Jimin! - hallottam hangom, ahogy Jin szólítgat, de nem álltam meg, csak mentem előre. Nem akartam a másik fiúval egy levegőt szívni. Egyáltalán nem volt szimpatikus, hiszen túl közvetlen, és ami a leginkább zavart, az az, hogy Jin mellett volt. - Mi bajod? - lépett mellém, megfogva a karom, ezzel megállításra kényszerítve.
- Nem akarok azzal a sráccal haverkodni. - mordultam barátomra, aki csak értetlenül meredt rám.
- Egyszer igazán kiszakadhatnál a komfortzónádból. - váltott komolyabb hangvételre.- Hoseok nem rossz srác. Jó a beszélőkéje, és ugyan olyan eleven, mint te. Azért akarom, hogy ismerkedj össze vele, mivel szerintem elég jó barátok lehetnétek. Jó táncos, imádja a zenét, szóval adhatnál egy esélyt ennek.
- Mi értelme? - rántottam ki karom az fogásából, mire ismét felsóhajtott.
- Mert megkértelek. - nézett rám komoran, amitől kicsit vissza vettem a lendületből. Végigmértem Seokjin arcát. Láttam rajta, hogy elszánt, így ilyenkor amit akar, azt nagy valószínűséggel meg is szerzi, vagy elintézi, hogy az úgy legyen.
Nagyot sóhajtva fordultam meg saját tengelyem körül, majd indultam vissza a pad mellett ácsorgó barna hajú fiú felé. Mellé érve pedig csak egyetlen egy szó hagyta el a számat.
- Vezess.

A kezdeti ódzkodásom meglehetősen gyorsan elillant. Első táncpróbán végig nézhettem, ahogy Jung Hoseok megmutatja tudását, ezzel felcsigázva érdeklődésem. Én ugyan nem adtam bele mindent, - amit Jin meg is jegyzett- de másnap ismét megbeszéltünk egy találkozót. Hárman kezdtünk el járni táncolni, bár Seokjin csak felügyelni járt el hozzánk az elején. Leült az egyik falhoz, és nézett minket, ahogy gyakoroltunk, és saját magunk találtunk ki koreográfiákat Hoseokkal. A hangulat oldódott, én is kinyíltam, és élvezni kezdtem ezeket az együtt töltött órákat. Már vártam, hogy iskola után egyből mehessek a megbeszélt helyre, ahol találkoztam Hoseokkal, hogy együtt menjünk a kibérelt terembe. Jin kezdett leszakadni tőlünk, az érettségire való tekintettel, neki sokkal többet kellett tanulnia, így végül csak mi ketten jártunk el leizzasztani magunkat.
Az idő telt, mi pedig teljes mértékben összeszoktunk. Egymástól tanultunk különféle lépéseket, és segítettük a másikat, hogy minél jobban teljesítsen, még úgy is, hogy nincs tétje.
A tánc mellett kezdtem megnyílni előtte, így a beszélgetéseink nem csak a táncból, és a Jinnel töltött közös emlékek megosztásáról szólt. Érdeklődni kezdtünk a másik iránt, egyre többet tudtunk meg egymásról, ami teljesen elfelejtette velem azt, hogy majd' két hónappal ezelőtt, még szerelmet akartam volna vallani.
A tavasz végével letettük a vizsgáinkat, Jin pedig leérettségizett. Hoseok sajnos nem abba az iskolába járt, amibe mi ketten, de ez cseppet sem akadályozott meg abban, hogy ne találkozzunk nap mint nap. Seokjin bekerült egy jó egyetemre,  én pedig meglepő módon, a sok együtt töltött percnek hála, közelebb kerültem Hoseokhoz. Nem emlékszem, hogy mikor vallottunk egymásnak szerelmet, arra sem emlékszem, hogy milyen körülmények között csattant el az első csókunk. Az számított csak, hogy ott volt mellettem, és ugyan olyan bohókás és életvidám volt, mint az első találkozásunk alkalmával.

Forever Young 01. [Taehyung ff.]

Kezemben a svájci bicska szinte beleékelődött, ahogy a falat kapartam vele. Csak el akartam tüntetni azt az írást, amit két hónapja írtam fel, velük. ’YOUNG forever’.

Alig telt el ez a kevés idő, és szinte minden, ami jó volt az életemben, és boldogsággal töltött el már csak távoli emlék maradt. A földön szerte-szét hevertek a már üres festékszórók, kezemen pedig ezer és egy szín pompázott. Minden erőmmel azon voltam, hogy azt az emléket, illetve annak nyomát semmissé tegyem, még akkor is, ha hajnali fél háromkor zord időben, havazás közben itt kell álljak.

Hogy miért is vagyok itt? Főleg ilyenkor? Hiszen már a levegő, amit kifújok tisztán kivehető , mikor előttem szállt magasra majd oszlik el mint ha nem is lett volna ott soha. Nem csoda, hiszen január van. Ennek ellenére ruházatom inkább ősziesre sikeredett a nagy sietésben. A fehér pólómra csupán egy vékony farmeringet húztam fel, és a térdemnél kivágott nadrág sem segített abban, hogy ne vacogjak a hidegtől. Próbáltam nem törődni a mínuszokkal. Csak egy dologra tudtam koncentrálni, azt pedig graffiti eltávolítása volt.

A kemény munkámat, és elkalandozott gondolataimat egy erős kék-piros fény zökkentette ki, ami miatt szinte azonnal hátat fordítottam a sikátor falának. Amint a fények felé pillantottam, egy erősebb reflektorszerű fehér fénysugara miatt csak hunyorogni tudtam. Próbáltam kivenni, kik állnak a világosság mögött, miközben engem szólítgatnak. Annak ellenére, hogy tudtam a választ a fejemben megfogalmazódott kérdésre, kíváncsi voltam tényleg jóra gondolok-e.

Az erős vakító fényt próbáltam kizárni, így a szememet még jobban összehúzva, és jobb kezemet az arcom elé téve - amiben egyébként is ott volt a kés - , léptem egy lépést hátra, mivel az alakok egyre jobban közeledtek felém.

- Mit csinál maga? – jött a kérdés a szirénák fülsiketítő hangja mellett.

Akaratlanul is elmosolyodtam mikor a feltételezésem bebizonyosodott. Rendőrök voltak azok, akik megzavartak.

- Miért nem válaszol? – egy újabb kérdés elhangzott, és lassan teljesen kirajzolódott előttem a két rendőr körvonala, akik gyanakodva közeledtek lassú léptekkel. Az egyik sokkal magasabb volt, mint társa, ő volt az, aki merészebbnek nyilvánult, ugyan is közelebb lépett hozzám.

Futnom kellene? Talán, hiszen rongáltam, ami bűncselekménynek számít, viszont ha el is futok, csak emlékek zúdulnak rám újra, amit éppen minden erőbedobással próbálok kiverni a fejemből. Szóval akkor maradjak és hagyjam, kapjanak el?

Hátranéztem a mögöttem lévő falra. Öreg volt, nagyon kopott. Csak a mi alkotásaink díszítik, így az a régi ütött-kopott tégla tömb életre is kelhetne. Minden rajz és firka nagy jelentőséggel bír. Az egész tele van emlékekkel. Az a bizonyos golyóálló mellény. Talán jobban is megrajzolhattuk volna, ahogy elnézem. A csapatnév, amit akárhogy is szeretném, soha életemben nem fogom elfelejteni, feleslegesen erőlködnék rajta. Illetve a hét név, ami akár egy kerítés körbezárja a mellényt. Namjoon, Seokjin, Yoongi, Hoesok, Jimin, Jungkook és végül a saját nevem. Az aláírásaink eléggé elfolytak, nem csoda, hiszen aznap is siettünk.

Gondolatmenetemet újra az egyenruhások zavarták meg.

- Dobja el, ami a kezében van! – ez a hang már fenyegetően hangzott.

El is felejtettem, hogy még mindig a kezemben tartom a kést, és azt oly erővel szorongatom, hogy az ujjaim már elfehéredtek. Ilyen hatással vannak rám a barátaimmal töltött idők emlékei?

Nem szólaltam meg, csak a két férfi felé fordítottam tekintetem majd végül az egész testem. Lassan leengedtem a kezem és vele együtt a szúró tárgyat is. A magas rendőr már csak lépésekre volt tőlem, míg társa nem sokkal hátrébb tőle. Láttam, hogy elővigyázatosságból az alacsonyabbik az egyik kezét az oldalára erősített pisztolytáskán tartja, míg másik kezében az elemlámpáját szorongatja.

Amint leengedtem a kezem a rendőr újra rám parancsolt.

- Dobja el! –utasított, mire én lassan szétnyitottam a kezem, melyből az élesnek vélt, ám már teljesen elkopott kés kicsúszott, majd tompa csattanással jelezte, hogy földet ért.

Abban a pillanatban a magas rendőr egyenesen elém lépett, és gyors mozdulattal a falhoz lökött, hogy ártalmatlanítson. Miután biztos fogást talált rajtam, magabiztosan a felsőmnél fogva a járőr kocsi felé vezetett. Egyenesen a szemet irritáló fényszórók felé.

Mosolyom még nem lankadt le, annál inkább egyre szélesebbre húztam ajkamat, ami már idegesítőnek is tűnhetett, de nem tudtam megállni a vigyorgást.

A múlt miatt tudtam mosolyogni. Mikor hyunggal elkaptak minket, de mi nekünk sikerült megszöknünk. Aznap is valahol a város eldugottnak vélt sikátorában alkottunk az egyik falra, mikor ugyan úgy, mint most rendőrök tűntek fel. Aznap nem voltunk elég gyorsak, így mielőtt elfuthattunk volna, már a járőr kocsiba találtuk magunkat. Viszont mikor az őrs felé vezető úton a kocsi megállt a piros lámpánál Ő rám nézett és csak kacsintott egyet. Ez volt a jel. Szerencsére a rendőrök jóhiszeműségének köszönhetően a kezünket nem bilincselték meg, így a jelre tökéletes szinkronban kirúgtuk az autó ajtaját, és mind a ketten egyszerre kezdtünk el szaladni. Nem volt lényeg, hogy merre, csak minél messzebb a rendőröktől. Szokás szerint, amint mindketten leráztuk az egyenruhásokat a törzshelyünkön újra találkoztunk, és egy hatalmas csattanás keretében összecsaptuk a tenyerünket. Büszkén néztünk egymásra, majd elnevettük magunkat, hogy ismét megúsztunk valamit. Együtt.

És most? Ma is megállt a kocsi a lámpa piros jelzésére, de nem mozdulok. Én csupán csak az ablaknak döntve a fejem bambulok ki a kihalt, üres utcára. Eszemben sincs meglépni, most nem akarok futni. Most nem, hiszen mi értelme is lenne? Ebben a pillanatban meglehetősen jól esik az ablak hűvös felülete a homlokomon. Így szememet lehunyva várom, hogy megérkezzünk az úti célhoz, az őrsre.

Vagy még 10 perc kocsikázás után a motor búgása hirtelen abbamaradt. Szememet csak akkor nyitottam ki, mikor az ablak hirtelen eltűnt mellőlem, így majdnem előre biccent a fejem. Kérdő, ám mogorva arckifejezéssel néztem fel és próbáltam felfogni mi történt. A magas rendőr állt mellettem, fogta a kocsi ajtaját. Szóval ő rántotta ki a hideg, és nyugtató ablakot mellőlem?

- Gyerünk, befelé! –parancsolt rám, és nyomatékosítva a szavait benyúlt értem az autóba, és kihúzott a már jó meleg, kényelmes helyemről a kinti hideg éjszakába.

Lusta léptekkel közeledtem az épület felé. Mellettem a két férfi a karomnál fogva vezettek be a jól fűtött rendőrőrsre.

Mikor beértünk végig kísértek a bent lévők asztalai között. Megszokott látvány lehetett számukra, hogy egy velem egykorú srácot rángatnak be hajnalok hajnalán, ugyan is senki se nézett rám furcsállóan. Nemsokára elértünk egy üres asztalhoz, majd ellentmondást nem tűrve a székbe nyomtak. Merev tekintettel néztem magam elé, ahova a magasabbik rendőr lépett, majd velem szembe az asztal másik oldalán helyet foglalt. A társa mögöttem foglalt helyet, hogy ne tudjak sehova se menni az ő felügyelete nélkül.

Az őrsön meglehetősen aktív élet folyt, annak ellenére, hogy lassan hajnali hármat ütött az óra, a telefonok folyton csörögtek. Akaratlanul is kihallottam pár párbeszédet, miszerint baleset van több helyen a városban a csúszós, havas utak miatt.

- Remélem, tudod, hogy bajban vagy? – a hang gazdája felé kaptam a tekintetemet. A magas férfi még mindig az asztalára feszülve keresett valamit, ám miután meghallotta a kérdést azonnal felegyenesedett és olyan vigyázzállásba vágta magát, mint ha az élete múlna rajta.

- Parancsnok! – jött a felismerés a rendőr szájából.

Végigmértem a mellettem álló férfit. Köpcös, sörhassal rendelkező talán hatvanas éveihez közeledő ősz szakállas alak. Szóval ő lenne itt a főnök?

- Mivel hozták be? –kérdezte rekedt, álmos hangján a férfi. Tekintetét nem vette le rólam.

- Közterület rongálás, garázdaság. – jött a válasz szinte azonnal a kérdésre – Nem ez az első eset, hogy rajtakaptuk, ám ma egyedül volt. 

Amint elcsendesedett a magas rendőr tekintetemet felé szegeztem, majd lassan lehunytam a szemem, hogy kirekesszem magam elől a történteket.

- Meg sem lepődöm. A mai fiatalok sosem javulnak meg. –morogta a szakállas férfi, mire a szememet azonnal kinyitottam, és gyilkos tekintettel figyeltem, ahogy a vigyázzban álló férfi mellé sétál, majd az asztalra támaszkodva a papírokat nézi. – Mi a neve?

Ezt a kérdést nekem szánhatta, mivel rám nézett. Nem válaszoltam csupán lejjebb csúsztam a székről miközben összefontam a karomat magam előtt. Hogy másképp lázadhatna egy korombeli fiatal, ha nem így?

Miután nem reagáltam a magas jelvényes szintén szóra nyitotta a száját és válaszolt helyettem.

- Nem szólt egy szót sem amióta rátaláltunk.

- Majd én kikérdezem. –egyenesedett fel a rangidős, majd megkerülve az asztalt egy üvegajtós szoba felé vette az irányt.

Utána néztem, de nem mozdultam. Úgy ültem azon a széken, mint akit pillanatragasztóval ragasztottak oda. Viszont mire kettőt pislogtam már ismét talpon voltam a két rendőr jóvoltából, akik a férfi után vittek. Pár másodpercen belül már a szobában ültem, akár csak odakint. A helyiségben csak egy asztal volt és két szék, amik egymással szemben álltak az asztal két szemközti oldalán. Vallatószoba? Már csak ez hiányzik.

Az ősz szakállas férfi átvette a papírokat a kisebbiktől, majd kihessegetve őket az ajtón levő reluxát leengedte. Így biztos nem lát be majd senki, és még a sötét kínvallató szituációt is megoldotta. Talán rám akar ijeszteni?

Lassú léptekkel az asztalhoz sétált, majd az iratokat leejtette, ami nagyot csattanva érte el végső nyughelyét. Az előttem lévő székbe helyezte el magát, majd higgadtan fellapozta az iratokat.

- Hogy lehet, hogy ma egyedül voltál? –hangja meglehetősen nyugodt volt, ám ez engem valamiért nagyon is frusztrált. Kezeimet az asztal két szélére helyeztem, majd kaparni kezdtem azt idegességembe.

Tekintetemet egyenesen a férfin tartottam. Nem akartam válaszolni neki.

Érezhette, hogy elszántan figyelem, mivel felnézett egy sóhajtás keretében.

- Ha nem vagy hajlandó együttműködni kénytelen leszek eljárást indítani ellened és a kis barátaid ellen. Ez persze súlyosabb következményekkel járhat. – kezdett bele a mondanivalójába.

Nem hátráltam, arcom rezzenéstelen volt, csak az asztalt kapartam. Egy ideig komoly farkasszemet néztünk egymással, ám mikor megunta újra megeresztette mély kaparós hangját.

- Van rólatok felvételünk. –ekkor lepillantott a papírokra – A város több helyszínéről szerencsére. Ahol a barátaiddal graffitit készítetek. Mindegyikőtök jól látszik rajta és csak egy szavamba kerül, hogy utána nézzenek jobban, kik is az elkövetők. –a mondata végén felpillantott rám.

Abbahagytam az asztal kaparászását és lesütöttem a szememet. Nem lenne jó, ha jobban belemélyülnének ezekbe a felvételekbe. Ha igazat mond az öreg, nagy bajba kerülnek a srácok az én hibámból. Észrevehette, hogy kizökkentem és elvesztettem a bizalmam, mivel egy mosoly keretében folytatta a monológját.

- Viszont, ha hajlandó vagy elmondani magadról pár dolgot nem intézem el, hogy nagyobb ügy legyen ebből. Szépen megoldom, hogy ezek a kisebb kihágások ne lássanak napvilágot és téged is csak ma estére tartalak bent. –mondata végén összefonta maga előtt a kezeit miközben elégedetten hátradőlt a székében.

Pár percig csendben gondolkoztam. Nem lenne a legjobb, ha miattam a fiúkat is meghurcolnák. Egyikük sem tud arról, hogy ma este kijöttem. Mind azt hiszi, hogy otthon fekszem betegen egy jó meleg tea mellett. Muszáj egyedül elvinnem a balhét.

- Nos? –jött a már türelmetlen kérdés, de a mosoly nem lankadt a férfi arcáról. Beleegyezően bólintottam.

- Neve?

Pár pillanat erejéig vacilláltam, de végül szóra nyitottam a számat.

- Kim Taehyung.

- Kora?

- Huszonkettő.

- Szülők?

Itt megfagyott a levegő. Tekintetemet oldalra fordítottam, egyenesen le a földre. A rendőr ekkor felnézett rám kíváncsian, majd kérdését még egyszer megismételte, ám ekkor már hangosabban.

- Szülők?

- Nincsenek szüleim. – válaszoltam miután újra felnéztem egyenesen a szemeibe. Próbáltam halkan beszélni, bár szerintem kihallhatta, mivel miután lassan kifújta a levegőt a tüdejéből ismételten a papírokra figyelt és írni kezdett valamit.

Pár pillanat múlva ismét felnézett. A tollat a kezébe lazán tartotta, játszott vele. Méregetett egy ideig, majd megköszörülte a torkát és letette az íróeszközt a kezéből. Újabb kérdés jött.

- Testvérek?

- Nincsenek. –feleltem ugyan olyan hanggal, mint előbb.

Még nézett egy ideig, majd újra tollat ragadva nekiállt írni valamit. Pár kérdés után és 15 perc elteltével összefogta egy kupacba a papírokat, majd felkelt az asztaltól.

- Mivel együtt működtél és ígéretet tettem csak éjszakára tartalak bent. – az iratokat a hóna alá vágta és megindult az ajtó felé, ám mielőtt kilépett volna a küszöbön megtoppant. Hátranézve ismét végigmért majd megszólalt – Remélem ez az első és utolsó alkalom, hogy ilyen körülmények között találkozunk Kim Taehyung.

Percek múlva az őrs egyetlen és szerencsémre üres cellájában voltam. Lassan hajnali négyet ütött az óra, így nem csoda hogy miután leültem az ágynak titulált valamire és neki dőltem a falnak a szemeim maguktól csukódtak le. A folyamatos párbeszédek és telefoncsengések zaja tökéletesen monoton volt ahhoz, hogy álomba szenderüljek.

Mint ha csak pár perc telt volna el, a cella hangos vasrácsának zaja ébresztett fel. Kótyagos fejjel néztem fel miközben próbáltam kitalálni mi is történik körülöttem. Akkor vettem észre, hogy eldőltem, így már nem ülő helyzetben vagyok. Arcom zsibbadt a kemény ágy miatt, hajam is kócos volt. A zaj felé pillantva vettem észre, hogy a magas rendőr áll a vasrácsbörtön ajtajában.

- Mehetsz. –mondta egyszerűen, majd nyomatékosítva szavait félre állt, hogy szabad utat hagyjon számomra.

Nem aludhattam többet három, vagy négy óránál, de nem vártam meg, míg többször szól. Feltápászkodtam és egy ásítás keretében a hajamba túrva megindultam a férfi felé. Miután mellé értem, megálltam egy pillanatra és ráemeltem tekintetemet.

- Tűnés! –mordult fel.

Minimális illemet mutatva a férfi felé biccentettem egyet és végül kisétáltam a rendőrségről. Amint az utcára értem elgondolkoztam, hogy visszafordulok. Az éjszaka folyamán a havazás nem hagyott alább, így elég szép fehér lepel borította az utcát. A hideg szél sem állt el ez alatt a pár óra alatt, így csak szorosan összehúztam magamon a farmeringet és egy sóhaj keretében elindultam oda, amit mások otthonnak hívnak. 

Téged védve! [2/2]

A hideg éjszaka kellős közepén meredtem magam elé, miközben próbáltam elvonatkoztatni a még hidegebb betonfalról, amihez a teljes hátam hozzásimult.  Barna tincseimet a hirtelen jött hűvös szél égnek emelte, de pár másodperc leforgása alatt, azok vissza is álltak eredeti helyükre, betakarva vele homlokomat. Előttem legjobb barátom állt, már zavaróan közel testemhez, viszont ahogy láttam, ez neki egyáltalán nem okozott problémát. Szemeiben elszántság tükröződött, amivel egyenesen íriszeimbe fúrta tekintetét.
Elhült arckifejezéssel, sápadt arccal és hitetlen szemekkel meredtem vissza rá. Amit az előbb mondott, egyáltalán nem tudtam felfogni. Ezek a szavak biztos, hogy az ő szájából jöttek?
- Tessék?
Csak ennyit tudtam kinyögni, majd egy perc csend elteltével. Yoongi szemöldöke kérdésemre megemelkedett, miközben elhúzva száját fintorodott el.
- Felejtsd el!
Válaszolt, majd elrugaszkodott a kőfaltól, ezzel végre engem is szabadjára engedve. Értetlenül pislogtam rá, ő pedig ráfogott sapkája napellenzőjére, levette magáról a fejfedőt, majd miután idegesen beletúrt szőke lóboncába vissza is helyezte a fekete baseball sapkáját kobakjára. Ismét csettintett egyet nyelvével, hogy újra tudtomra adja nemtetszését, majd elindult az alagút belseje felé.
Megszeppenve meredtem utána pár másodpercig, végül lábaim maguktól indultak meg, így pár nagy lépés után be is értem. Megfogtam felkarját, hogy megállásra késztessem.
- Yoongi, várj! Amit az előbb mondtál...
- Mondtam, hogy felejtsd el! - morogta az orra alatt, miközben megajándékozott egy mérges tekintettel.
- Yoongi!
- Eressz el. - nézett végül maga elé, várva azt, hogy teljesítem a kérését, de nem tettem.
- Nem.
- Mondom, eressz el!
- Nem.
- Hoseok! - fordult ekkor végre felém. tekintete könyörtelen volt, tudtam, hogy ilyenkor békén kell őt hagyni, viszont erre nem voltam most képes.
- Nem engedlek el, mivel nem válaszoltál nekem!
- Nincs mit mondanom.
- Az előbb volt!
- Ch. - mért végig tetőtől talpig, miközben egy gúnyos vigyor jelent meg az arcán, ezzel felfedve azt a Min Yoongit, aki elől sok ember nyúlcipőt húz, ha szemben találja vele magát. - Biztos rosszul hallottad.
- Ne játszd meg előttem a könyörtelen, rossz fiút. Az Isten szerelmére Yoongi, a legjobb barátod vagyok, tudom mikor nem vagy önmagad.
- Oh, igen? - kérdezte a szokottnál magasabb hangnemben. - Nem vagyok önmagam? Tényleg úgy gondolod?
- Úgy. - álltam tekintetét.
Volt egy sejtésem, hogy ha ezt tovább folytatom, akkor át fogom lépni azt a bizonyos határt, de kockáztatni akartam. Az a határ, Yoongi számára csak egyet jelent. Ha valaki elég bátor, és átlépi, akkor biztosra veheti, hogy jobb esetben sajgó testtel, és felszakadt ajkakkal sétál haza. Rosszabb esetben kórházban köt ki. Mégis úgy érzem, hogy most nem ereszthetem el. Nem engedhetem neki, hogy itt hagyjon.
- Ne húzd ki a gyufát Hoseok.
Ajkaimat egy egyenes vonalba préseltem össze. Ideje látnia azt, hogy nem vagyok egy anyámasszony katonája. Pontosan tudja, hogy én nekem is van épp úgy elég erőm ahhoz, hogy elbánjak valakivel, csupán én az eszemet használom előbb, mintsem az öklömet.
Most én akartam lenni az, aki a beszélgetést irányítja, és Yoongi esetében ezt egyetlen egy módszerrel tudom csak elérni. Nekem kell uralnom a helyzetet. Kockáztatnom kell, szóval azt is figyelembe kell vennem, hogy van rá esély, miszerint tényleg vérző, felszakadt szájjal fogok haza sétálni ma este.
Erősen megszorítottam a karját, majd rántottam egyet rajta, hogy most az ő háta simuljon a végig graffitizett falhoz. Kezeimmel erősen markoltam rá bicepszeire, ezzel biztosan lefogva őt. Bal lábammal megtámasztottam magam, hogy az egyensúlyomat tökéletesen meg tudjam tartani, míg a jobbal barátom két lába közé léptem erősen az ő bal lábfejéhez nyomva azt, ezzel elérve, hogy a megszokottnál nagyobb terpeszbe helyezkedjen el. Ezt még ő tanította nekem, neki pedig az apja, aki pedig a seregben sajátította el ezt a módszert. Tény, hogy ezt általában úgy végzik el, hogy az adott személy nekünk háttal van, és úgy préseljük a falhoz, viszont ebben a helyzetben ez volt a leglogikusabb cselekedet.
Mint vártam, Yoongi szeme kétszerezése tágultak a meglepettségtől. Meglepően ritka pillanat, hogy barátomat így ki lehet zökkenteni az adott lelkiállapotából, de évente egyszer még nekem is sikerülhet ez a lehetetlen küldetés.
- Most pedig figyelni fogsz rám. - meredtem elszántan szemeibe, míg ő még mindig megszeppenten nézett rám.
- Ezt meg honnan...? - suttogta ajkai között. Még mindig nem eszmélt fel az előbbi cselekedetem miatt, ezt pedig örömmel ki is használtam.
- Még te tanítottad, de nem ez a lényeg. - szorítottam rá egy kicsit a karjára, ezzel is visszazökkentve az eredeti témába. - Amit előbb mondtál, azt magyarázd meg.
- Hoseok.
- Ne csak folyton a nevemet mond, hanem az indokot.
Elszántan nézett szemeimbe, felváltva, mint ha nem tudná eldönteni, hogy melyikkel is nézhetem igazán. Láttam rajta, hogy őrlődik, és vacillál, mit is mondjon nekem, de mielőtt még túl sok időt hagyhattam volna neki a gondolkozásra, ismételten szóra nyitottam a számat.
- Komolyan nem értelek. Ha jobban belegondolok már egy jó ideje kifordultál az eddigi önmagadból. Eleinte azt hittem, hogy az iskolakezdés miatt van, vagy mert valami nincs rendben otthon, viszont most már elvetem ezeket az ötleteimet. Valami nem okés veled, és nem tudom miként tudnék segíteni, hogy jobb legyen.
- Nem kell a segítséged. - nyögte halkan egy megfáradt sóhaj után.
- Már pedig akkor is melletted fogok állni, és a támaszod lenni, ha te két kézzel próbálsz ellökni magadtól.
- Ezt te nem érted Hoseok.
- Akkor magyarázd el nekem, hogy megértsem.
Lehunyta pilláit, miközben egy mély levegőt vett, így friss oxigénnel megtöltve tüdejét, majd lassan kiengedte a feleslegessé vált szén-dioxidot magából. Kezeit lassan emelte fel, én pedig enyhítve fogásán végül elengedtem, remélve, hogy nem készül arcon küldeni egy jól irányzott bal horoggal. Jobb kezével megfogta gyengéden csuklómat, míg baljával a pulóverem alját szorította ujjai közé. Kérdően vontam fel szemöldökömet, mégis megtartottam komor arcomat, jelezve neki komolyságomat. Végül felemelte szempilláit, és barna íriszeit egyenesen enyéimbe mélyesztette. Tekintete most lágyabb volt, mint percekkel ezelőtt.
- Hány éve is ismerjük egymást?
- Már óvoda óta. - gondolkoztam el a kérdésen, próbálva kiszámolni hány év is lehet az pontosan.
- Bőven több, mint tíz éve. - válaszolt helyettem, mire csak egy bólintással adtam tudtára, igaza van.- Az évek alatt elég sok szarban voltunk már. Az iskola mocskai voltunk középiskolában, te voltál az, aki az érettségi évében embert nevelt belőlem, és felszedett a földről, hogy egyetemre tudjak menni.
Megleptek a szavai. Ez már egy elég régi történet, amit már jó párszor átbeszéltünk. Hálás nekem, amiért a sarkamra álltam, és szinte kényszerítettem, hogy tanuljon, hogy az álmait tudja követni, ne pedig egy iskolai senkiházi legyen, akinek még az érettségi vizsgái sincsenek meg. Nem hittem volna, hogy ezt képes felhozni témának, viszont nem zökkentem ki a magamra aggatott az elszánt álarcomból.
- Ezt már megbeszéltük. - szóltam közbe. Megköszörülte a torkát, majd folytatta.
- Neked köszönhetem, hogy az egyetemre bekerültem. Mellettem voltál még ott is, hiszen egy intézménybe járunk.
- Ne csináld már! Az én álmom a tánc, merő véletlen, hogy az iskola minkét szakot elindította az évben. - sóhajtottam fel.
- A lényeg, hogy mellettem vagy! - szorította meg kissé a csuklómat, mire azonnal visszanéztem rá a pillanatnyi merengésem után. - Ettől pedig boldog vagyok.
- Szóval azért verekedsz, mert boldog vagy? Igazán érdekes gondolatmenet. - cinikus hangnemem azonnal megütötte a fülét, mire másik keze szabad csuklómra tapadt. - Hé!
- Te vagy az az ember, akinek eszméletlen gyorsan forognak az agytekervényei, mégsem értem, miért nem vagy képes felfogni a sorok között rejlő mondataim lényegét!
- Ha elmondanád talán nem kellene sorok között olvassak.
- Bazdmeg Hoseok! - szitkozódott.
Következő pillanatban viszont minden eddigi elszántságom tovaszállt. Vakmerőségtől duzzadó szemeim egy másodperc leforgása alatt nőttek tányér méretűvé, miközben úgy éreztem, hogy szívem kihagy egy ütemet.
Nem hittem volna, hogy valaha át fogom élni ezt, ugyan is Min Yoongi felszakadt, sebes és vér ízű ajkai az enyémre tapadtak. Kicsit érdesek voltak, hiszen a hideg szél kiszárította az amúgy puha párnáit, amit mindig megfelelően nedvesít be, viszont az elmúlt pár perc szópárbajai miatt erre nem volt lehetősége.
Amint tudtam volna bármi értelmes dolgot kigondolni tette okára, csak azon kaptam magam, hogy puha, húsos nyelve ajkait felváltva érintik enyéimet, bebocsájtást kérve. Ez egészben az volt a legfurcsább, hogy én mind ezt engedtem neki.
Mivel, talán évek óta erre vágytam a legjobban.

Váratlan pillanat [1/?]

Yoo So Rin vagyok, Busan-ban születtem, de három éves koromban felköltöztünk Dél-Korea fővárosába, Szöul-ba. Most fogom betölteni a tizennyolcadik életévemet, amit rajtam kívül szinte minden velem egykorú vár, csak én nem. Ha jellemeznem kellene magam, akkor átlagos lánynak vallanám magam, miszerint sötétbarna hajam van, amit általában copfban szoktam összefogni. Szemem színe, akár csak az emberek nagy részének, barna. Iskolai egyenruhámon kívül pedig nem öltözködöm túl. Semmi érdekes nincs bennem, ezt pedig elég régóta tudom, így álmaim sincsenek. Sosem voltak..

***

Iskolakezdés. A legtöbb diák ilyenkor mosollyal az arcán vonul be az intézmény falai közé. Vannak aki a tanulás izgalma miatt, mások pedig a rég nem látott osztálytársuk miatt olyan izgatott. Természetesen vannak olyan tanulók is, akik egyáltalán nem örülnek az évkezdésnek. Nos, én is közéjük tartozom.

Ez már a harmadik évem ebben az átkozott épületben, és valljuk be, akármennyire is szerettem volna, elég lassan telt el ez az idő is. Nem arról lenne szó, hogy nem vagyok jó tanuló, csupán az osztályom nem éppen egy álomvilág. Ami azt illeti, már első napon nem éreztem otthon magam, de akkor csak kezdeti nehézségnek tudtam be. Viszont ez az érzés az idő múlásával sem halványult el. Az osztálytársaim ugyan olyan távoliak voltak tőlem, akár csak a kezdeteknél. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem azokon az alkalmakon, mikor társas projekt készítésekor egyedül maradtam.
Ez alatt a három év alatt viszont megtanultam kezelni a helyzetet, így, hogy elfoglaljam magam zenét hallgattam. Minden egyes napom azzal telt, hogy az órákat követően a szünetekben a fejhallgató a fejemen pihentetve hallgattam a zenéimet.
Mivel ennyire kívülálló voltam a saját osztályom számára, senki sem szeretett velem mutatkozni. Ennek eredményeképpen állandóan egyedül voltam. Minden nap egyedül ettem az iskola valamelyik eldugott sarkában, vagy ha a jó idő engedte, akkor a szabadban, az egyik félreeső padon, hogy még véletlenül se adjam meg valakinek a lehetőséget, hogy hozzám szóljon. Az állandó magányommal pedig azt is kiérdemeltem, hogy bizonyos napokon a tanterem takarítása rám háruljon.


Délután öt óra van ma is. Péntek, így szerintem rajtam kívül senki sem tartózkodik az iskolában pár túlórázó tanáron kívül, szóval megengedhetem magamnak, hogy nyugodtan hallgassam a zenémet, miközben ismét a tanterem mocskát kaparom össze hőn szeretett osztálytársaim után. Talán fél órája kezdtem bele a takarításba, de még így is elég sok minden maradt hátra. Általában gyorsabban megy ez a művelet, ha több ember van beosztva, viszont az én drága és kedves társaim úgy gondolták, hogy egyedül is képes vagyok megoldani ezt. Nem hazudtak, hiszen tényleg képes vagyok kitakarítani egymagam az osztálytermünket, csupán annyi a gond, hogy valamikor este fogok végezni vele. Természetesen ez cseppet sem foglalkoztatja őket.
Hajamat szokás szerint lófarokba fogtam össze, fejemen pedig a kedvenc fejhallgatóm díszelgett. Hangerőt maximumra állítottam, és így takarítottam még másfél órán keresztül.
Valamikor este hét fele végleg készen is lettem a teremmel, hiszen még fél órát szenvedtem a padok lemosásával is. Ha már lúd, legyen kövér, nem?

Tél lévén ez alatt az idő alatt hamar besötétedett, így akármennyire is próbálok óvatos lenni és épségben haza jutni, elég veszélyes környéken lakom. Amint leszáll az éjszaka a környék ahol élek tejesen megváltozik. Ismeretlen alakok mászkálnak, így amennyire csak tudok láthatatlanná válok, míg be nem léptem az otthonom ajtaján. Erre pedig már kifejlesztettem egy eljárást. Iskolai egyenruhámat még az osztályteremben szoktam átváltani, egy fekete nadrágra, valamint egy fekete bő kapucnis pulóvert húzok az ingemre. Kabátot is vennék fel, viszont azt valamelyik kedves osztálytársnőm magáénak tulajdonította pár nappal ezelőtt, így erről le kell tennem. Gyors léptekkel hamar kimelegszem, és meglepően gyorsan haza tudok sétálni.

Miután teljesen átöltöztem táskámból kivettem egy fekete baseball sapkát, amit azonnal a fejembe is tettem és a szemembe húztam. Szoknyámat száműztem táskám belsejébe, fejhallgatómat meg lazán a nyakamba helyeztem. Legalább addig nem szándékozom bekapcsolni a zenét, míg el nem hagyom az iskola területét.
Kilépve a teremből lekapcsoltam a világítást, és elindultam az üres, vészfénnyel kivilágított folyosón. Ilyenkor szerettem egyedül sétálni, hiszen nem lök fel senki sem a folyosón, és legalább kényelmes tempóban tudok haladni a lépcsőn is.
Amint leértem a földszintre megtoppantam. A folyosó végén lévő egyik teremből kiszűrődött a fény, ami ilyenkor egyáltalán nem szokványos. Az összes tanár tudja, hogy vannak napok, mikor későn megyek el, viszont azt hiszik, csupán tanulok. Milyen tudatlanok.
Kíváncsiságom miatt egyből közelebb merészkedtem, hogy kiderítsem mi a fény forrásának oka. Talán az utolsó diák elfelejtette lekapcsolni a villanyt, vagy csak tényleg van olyan elvetemült tanuló, aki péntek este hét órakor még tanul az iskolában?
Lassan lépkedtem, az utolsó terem csupán három ajtónyira volt tőlem. Fülelni kezdtem, hallottam, hogy beszélnek bent, viszont nem voltam még elég közel ahhoz, hogy tudjam kik azok, és miről beszélnek. Több információt szerettem volna, szóval még közelebb merészkedtem, ám amint elértem az utolsó előtti ajtót, hirtelen pár alak lépett ki a felkapcsolt lámpájú szobából. Szerencsém, hogy egyik tantermet sem szokták ajtóra zárni, hiszen ha ezt megtennék, most lebuktam volna. Abban a pillanatban, hogy kiléptek az idegenek, én máris berohantam a nyitott ajtajú terembe, és amilyen gyorsan csak tudtam búvóhelyet kerestem. Sötét volt, így nem volt könnyű feladat tájékozódni, de még az is megnehezítette a feladatomat, hogy a terem nem szokványosan volt elrendezve. A padok eltűntek a terem közepéről, így sok esélyem nem volt elbújni, ám akármennyire is igyekeztem, sikerült kitapogatnom valami állvány félét, ami mögé azonnal be is húzódtam. Abban a pillanatban kapcsolták fel a villanyt, így amennyire csak tudtam összehúztam magam az új búvóhelyem mögött guggolva.
- Ah, fáradt vagyok! - Szólalt meg az első érkező. Egy férfi hang volt az.
- Ne kezd megint. - Követte a második férfi hang az elsőt. - Még csak két epizódot vettünk fel.
- Igen, de vagy másfél órája, hogy forgatunk. Most kaptunk csak szünetet.
- Fejezzétek be. - Itt is a harmadik, szintén hímnemű egyed hangja. - Még egyáltalán nem végeztünk, szóval ezt tartogassátok inkább otthonra.
Ekkor tudtam csak jobban megnézni hol is vagyok. Az állvány, ahol menedéket találtam egy ruhaállvány volt, rajta tele férfi ruhákkal. Szerencsémre teljesen eltakart az érkezők elől, de még így sem értettem mi történik éppen. Forgatnak? De mégis kik ők?
- Srácok! Gyertek vissza! Perceken belül folytatjuk! - hallottam még egy ismeretlen hangot, mire csak egy kórusos sóhajtás volt a válasz.
Megkönnyebbültem, hiszen ha kimennek, én is tovább tudok állni. Pár lépés után elcsendesedett a terem, így valamennyire kimerészkedtem. Szerencsémre üres volt, és még a lámpát is égve hagyták, szóval biztosan megtalálom az ajtót. Minél előbb ki szerettem volna jutni, így azonnal kiléptem aktuális rejtekhelyemről, és a kijárat felé vettem az irányt.
- Egy pillanat, mindjárt megyek én is! - hallottam meg az egyik srác hangját szinte az ajtó mellől. - Kimosom a kontaktlencsémet.
Nem kellett nekem több, azonnal megfordultam, és visszarohantam a reményeim szerint jól funkcionáló ruhaállvány mögé. Szívem a torkomban dobogott, annyira ideges voltam, hiszen valljuk be, ki örülne neki, ha kukkolót találna a dolgai között?
Amint visszavonultam máris belépett az a bizonyos személy. Nem mertem kinézni ki lehet ő, de jól hallottam ahogy elsétál előttem, és a terem másik végéhez megy. Ott motoszkált, én pedig megláttam a lehetőséget ebben. Kicsit kinéztem a ruhatömeg mellett, hogy pontosan tudjam hol is áll az az illető, aki megnehezíti a jelenlegi helyzetem. Háttal állt nekem, de egyenruhájából tudtam, hogy ebbe az iskolába járhat. Kik a fenék ezek, hogy ennyire átrendezhették a termet?
Megfogtam az esélyt, amit adott számomra, így lassan felegyenesedtem, és halk, ám annál nagyobb léptekkel indultam meg az ajtó felé, remélve, hogy nem vesz észre. Már csak pár méter választott el a kijárattól, viszont ekkor felsóhajtott mögöttem. Megfagytam állóhelyzetben, de mint az előbb, most is a kíváncsiságom nagyobb volt, mint kellene, így hátrafordultam. Abban a pillanatban tette ezt ő is.
Vörösesbarna haja volt, és egy elég ostoba, divat szemüveget vett fel éppen magára. Hogy ezt honnan is tudtam? Hiszen pont a kontaktlencséje miatt jött vissza, akkor meg nem kellene neki az a vékony keretes szemüveg.
Ha eddig nem vert gyorsan a szívem, akkor most már biztos. Amint realizálta, hogy egy légtérben vagyok vele, azonnal szóra nyitotta a száját, de ezt már nem vártam meg. Azonnal az ajtó felé fordultam, és futásnak eredtem.
- Hé!
Utánam szólt, de nem foglalkoztam vele. Ha elkapnak, nem úszom meg egy bocsánat kéréssel, hiszen tényleg beléptem egy olyan helyiségbe, amiben a dolgaik voltak. Szaladtam, nagyokat lépve egyenesen a sötét folyosón át, fel a saját termemet célul kitűzve, de ő futott utánam.
- Kihyun! - hallottam meg tompán a nyavalygó férfi hangját. - Hova futsz?
- Mosdó! - kiáltotta vissza a más vészesen közelemben lévő fiú.
Nem vagyok rossz sportoló, de képtelen vagyok rövid idő alatt nagy hosszt lefutni, amit persze a lépcsőzés sem könnyített meg. Mi több, ellenkezője, le is lassultam miatta. Zihálva téptem fel az első terem félig bezárt ajtaját, de amint átléphettem volna a küszöböt csuklómon megéreztem a szorítását, ami visszarántott. Egy másodperc leforgása volt az egész, de képtelen voltam felfogni mi is történik valójában.
Szaporán vettem a levegőt, hogy friss oxigénhez jussak, miután hátam a hideg falnak préselődött. Fejemet azonnal lehajtottam, szemeimet lesütöttem, és hálát adtam fekete sapkámnak, hogy a napellenző része kitakarja az arcom nagy részét, hiszen nem akartam ránézni. Közvetlen előttem állt, zihálva.
- Ki vagy te, és hogy jutottál be a forgatásunkra?
Nem akartam válaszolni neki, így csak a kezemet kezdtem el veszettül rángatni, hogy kiszabaduljak a szorításából, de emiatt csak erősebben fogott.
- Kérdeztelek!
- Eressz! - vágtam rá, de ezzel csak azt értem el, hogy másik kezével a falba csapjon, pontosan a fejem mellett. Tenyere a fallal találkozva erős hangot adott, mire összerezzentem. Megdermedve meredtem a mellkasát bambulva.
- Ne akard, hogy szóljak a biztonságiaknak. Nem kellett volna belógnod. Képeket is készítettél?
- Nem vagyok paparazzi! - förmedtem rá, bár már nem akkora hangerővel, mint az előbb.
- Akkor áruld el, hogy miért vagy itt?
- Ide járok.
- Kétlem.
- Tessék? - erre már megemeltem a fejem. Egyenesen a szemébe néztem. - Mit mondtál?
- Kétlem, hogy ebbe az iskolába jársz, még egyenruhád sincs. Arról nem is beszélve, hogy rég bezárták az intézményt.
- Ch. - húztam grimaszra a számat. Ismerős volt a srác, biztosan láttam már valahol a képét, de másra nem emlékeztem vele kapcsolatban. Végigmértem a fiút tetőtől talpig. Tény, a mi intézményünk egyenruhájában volt, de itt valami nem stimmelt. - Ha azt mondod, hogy bezárták a sulit, akkor mit kerestek még itt? Valami idióta videót forgatsz a haverjaiddal, hogy feltöltsetek az internetre, hátha kaptok pár pozitív visszajelzést? Talán nem megy a tanulás, hogy efféle szánalmas dologhoz kell folyamodnotok?
- Mi?
Elértem, hogy kizökkentsem a pillanatnyi komolyságából, hiszen olyan hitetlen fejet vágott, amit talán még én is elhittem volna, ha olyan kedvemben talál. Szememmel zakóján lévő névjegykártyára pillantottam, majd egy magabiztos mosolyra húzva ajkam, kirántottam keze közül a csuklóm, majd azonnal ellöktem magamtól, így végre elértem, hogy egy lépést hátráljon tőlem.
- KiHyun. - néztem fel a még mindig meglepett íriszeibe. - Fogalmam nincs, hogy melyik osztályba jársz, de biztosra veszem, hogy egy idősek vagyunk, így elnézem, hogy így bántál velem. - mértem végig újból. Meg kell hagyni, helyes volt.- Szóval akkor, most lelépek.
Azzal, mint ha mi sem történt volna elindultam a lépcső felé, és reménykedtem, hogy most az egyszer beválik, hogy önmagamat adom, és nem húzom be fülem-farkam ha baj van. Nem jött össze. Szintén megragadta a csuklómat, és visszarántva ismét az előbbi pozícióba kerültünk, ám ez úttal most mindkét kezemet lefogta.
- Először is, biztos, hogy idősebb vagyok nálad. Másodjára pedig, tudod te, hogy ki vagyok én?
Gyilkos tekintettel meredtem rá. A csuklóm sajgott, de nem akartam gyengének látszani előtte, nem érdemelné meg. Elég, ha az osztályom azt hiszi, hogy egy semmirekellő vagyok. Muszáj vagyok játszani azt a szerepet, amit az előbb kezdtem el.
- Tudnom kellene? - néztem egyenesen a szemeibe. - Na és te? - vontam fel a szemöldökömet kérdően. - Te tudod, hogy én ki vagyok? - vágtam vissza.
- Nem. - válaszolt szárazon, mire elvigyorodtam.
- Ha te nem tudod, akkor nekem miért kellene?
Elcsendesedett. Végigmért, ami már lassan zavaró volt. Nagyon is.
- Komolyan ebbe az iskolába jársz? - nézett végül a szemembe, mire csak  magasabbra vontam fel a szemöldökömet.
- Nem ezt mondtam az elejétől kezdve?
- Akkor minek futottál el előlem?
- Mivel bementem egy olyan szobába, amiben a ti cuccaitok vannak. Ha eltűnne valami, biztos rám kennétek az ügyet, ami a legkevésbé sem hiányozna.
Mondatomra csak halvány mosolyra húzta a száját, majd fejét előre hajtva megkönnyebbülten felsóhajtott. Jobban a falhoz kellett lapuljak, ugyan is, így nagyon közel volt már hozzám.
- Hál' Istennek. - fújta ki az eddig valószínűleg bent tartott levegőjét, én pedig erre csak nyeltem egy hatalmasat. - Akkor nincs veszélyben a forgatás.
- Izé... - próbáltam megszólalni, ám azonnal bennem akadt a levegő, ahogy felemelte a fejét.
Arca közvetlen előttem volt, úgy nézett a szemembe. Megakadtam a beszédben, csupán az ajkaim nyíltak szét az épp kimondani akart szavak miatt. Döbbenten meredtem a fiú íriszeibe. Gyönyörű barna szemei voltak, bár, a vészfény nem tette lehetővé, hogy ennél többet megtudjak az arcáról. Soha senki nem jött ennyire közel hozzám, valószínűleg ezért blokkoltam le ebben a pillanatban. Próbáltam összeszedni magam, de képtelen voltam rá, csak akkor eszméltem fel, mikor a lépcső felől meghallottam egy hangot.
- Kihyun! Merre vagy már?
A fiú azonnal elhátrált tőlem, de még mindig nem eresztette a csuklómat. A lépcső felé fordulva válaszolt.
- Mindjárt megyek.
- Eltévedtél? Segítsek?
- Nem kell segítened!
- Oh, azt mondtad, menjek? - egyértelműen kihallatszott az idegen hangjából, hogy jól szórakozik az ellentmondása közben.
- A szentségit Minhyuk. - szitkozódott az előttem álló srác, én pedig elkezdtem a kezem kiszabadítani szorításából. Semmi jó nem származhat abból, ha még egy idióta szájhős meglát. - Nem mész sehova. - nézett rám azonnal, majd bal kezemet elengedve berángatott a mellettünk lévő terembe, amibe én is be akartam menni előle. Bezárta az ajtót, én pedig elképedve bámultam rá. - Gyere. - húzott maga után, ám az első adandó alkalommal nekiment az egyik padnak, ami valószínűleg elég kellemetlen volt, mivel felszisszent. A hangzavarról meg nem is beszélve. Nem törődve az imént történtekkel húzott továbbra is maga után, miközben kezével tájékozódni próbált. Akármennyire is próbáltam kiszedni a kezem az övéi közül, képtelen voltam rá. Túl szorosan fogott. - Hol lehet itt elbújni? - forgolódott, bár még én is alig tudtam kivenni az osztályterem berendezését a sötétben, nem csoda, hogy ő is képtelen rá.
- Minek akarsz elbújni? Eressz el inkább, és had menjek!
- Ha az az idióta odakint meglát, biztos hogy nem úszod meg. - fordult felém. Abban a halvány fényben, amit a hold, illetve utcai lámpák fénye nyújtott láttam mennyire komoly arccal fürkész. Nagyot sóhajtva adtam be a derekam, majd átvéve az irányítást a tanári asztal mellett lévő szekrényhez vezettem. Szerencsére az emeleti termek ugyan úgy vannak elrendezve. Kinyitottam a szekrény ajtaját, és szabad kezemmel benyúltam, kitapogatva a szekrény tartalmát.
- Remek. -sóhajtottam fel.
- Mi van? - kérdezte halkabbra véve a hangerőt.
- Tele van pakolva, kétlem, hogy beférnél. Elég nagy a fejed hozzá. - húztam gúnyos vigyorra ajkaimat, de erre csak felciccentett nemtetszését kimutatva.
- Ostoba.
Körbefordult, de amint tudtam volna válaszolni, ismételten húzott maga után, egyenesen a tanári asztal mögé. Menekülni akartam, de lerántott a földre, maga mellé.
- Mit képzelsz? - mordultam rá, de már be is tolt az asztal alá, és mielőtt még ki tudtam volna mászni, ő maga is bebújt mellém. - Megörültél? - rivalltam rá, talán hangosabban is, mint kellett volna, de ekkor szabad keze a számra tapadt, ezzel is elhallgattatva engem.
- Kihyun! - hallottam meg a folyosóról annak a fiúnak a hangját, aki nemrég még a lépcső fele járt.- Kihyun!
- Maradj csendben. - suttogta nekem.
Nyeltem egyet a helyzet miatt. Végre elengedte a kezemet, ám azt is csak azért, hogy jobban beljebb tudjon mászni. Egymás mellett ültünk, én felhúzott lábakkal, míg ő csak a jobb lábát tudta felhúzni, a másik még kilógott az asztal alól. Sötét volt, így nem sok esély volt arra, hogy meglátnak minket, de úgy látszott, hogy ez a srác biztosra akar menni.
- Kihyun! - már egy másik srác hangja is megszólalt kintről, mire a keresett személy összerezzent.
- Fenébe. - morogta mellettem. Kezei jobban tapadtak számra, ami miatt kezdtem feszengeni. Kezeimmel megragadtam kézfejét, és kezdtem lehúzni, ám ezt észrevéve azonnal cselekedett. - Maradj! - utasított, ám szót fogatlan egy lány vagyok. Képtelenség, hogy egy vadidegen srác szavaira hallgassak. Lehúztam kezét számról.
- Nem vagyok egy házi kedvenc, akinek parancsolhatsz! - sziszegtem fogaim között, de lehet nem kellett volna ezt tennem. A srác szemében ,mint ha valami megvillant volna, de nem tudtam tovább megfigyelni.
Akár csak a folyosón, most is másodpercek töredéke alatt történt meg a helyzetváltozás. A tanári asztal alja nem szolgált nagy férőhellyel, főleg nem két ember számára. Kihyun - mivel már annyiszor hallottam a nevét, hogy képtelenség lenne elfelejteni- lábait felhúzva zárt ölébe, ezzel menekülési utat nem hagyva számomra. Én mivel már indultam kifele, és úgy húzott vissza, a térdelve, a lábfejeimen ülve meredtem egyenesen a szemébe. Közel volt. Megint.
- Mit művelsz? - kérdeztem megszeppenten, hiszen kezeit azonnal az asztal falapjának támasztotta, tökéletesen lemásolva a pár perccel ezelőtti önmagát, mikor is a folyosó falánál csinálta ezt. Míg lábai közrezártak, kezeit fejem mellett támasztva meredt rám komoly arccal.
- Elhallgattatlak.
Elkerekedtek a szemeim, hiszen amint kimondta azonnal közelebb hajolt hozzám. Szívem a megszokottnál sokkal gyorsabb tempóra kezdett. Már a torkomban éreztem lüktetését, fülemben is hallottam a vérem áramlását, ami eltompította a folyosón lévő srácok hangját. Ajkaim kiszáradtak, gyomromban pedig meglepő, furcsa érzés kezdett uralkodni. Hirtelen lett melegem, pedig az iskolában már rég lekapcsolták a fűtést. Kihyun pár centire megállt, így tökéletes rálátásom volt ismételten a szemeire.
- M.. mi? - nyögtem halkan, szinte alig hallhatóan, mire a srác csak elmosolyodott.
Elérte, hogy elakadjon a szavam!

Több részes

Cím: Váratlan pillanat
Banda: Monsta X
Szereplők: Yoo SoRin (OC), Yoo KiHyun
Besorolás: +12
Műfaj: Heteró, Dráma, Bandfic
Részek: Váratlan pillanat [1/?] 

Cím: Téged védve!

Banda: BTS (nem mint banda)

Szereplők: Jung Hoseok, Min Yoongi (J-Hope, Suga)

Páros: Sope, YoonSeok

Besorolás: +12
Figyelmeztetés: trágár szavak

Műfaj: Yaoi, Egyperces

Részek: 1.rész
              2.rész

Cím: AceX
Banda: Monsta X, Got7
Szereplők: Kim NaEun (OC), a bandatagok mindegyike
Besorolás: +12
Figyelmeztetés: -
Műfaj: bandfic, iskolai élet, Heteró
Részek:

Cím: Forever Young
Banda: BTS (nem mint idolbanda)
Műfaj: Smut, Dráma, Angst, Romantikus
Főszereplő: Kim Taehyung , Sung Elizabeth/ Lizzie (OC)
Besorolás: +12
További szereplők: BTS tagok, további OC karakterek
Ismertető: Kim Taehyung egy nem éppen törvényt tisztelő fiatal fiú, aki bandájával szeretik rongálni a város részeit. Eddig mindig megúszták a rendőrőrs hideg celláját, ám most az egymagában lévő aktivitása során mégis elkapják. Egy érdekes beszélgetés miatt jobban oda kell figyelnie a továbbiakban. Egy dolgot viszont elveszít. Ennek következtében fog találkozni Elizabeth-tel, aki valamilyen oknál fogva késztetést érez a fiú szemmel tartására. Taehyung kénytelen lesz a lányt ezután a csapatában tudni, mivel túl sokat tud már róluk. Viszont van egy titok, amit még a másik hat tag sem tud Taeről. Vajon meddig képes titokban tartani azt, ami miatt elkezdődött az egész kalandja a Szöuli utcákon?
Részek:   1.rész

Téged védve! [1/2]

Késik. - halk sóhajt eresztettem ki ajkaim közül, úgy jegyeztem meg magamnak a tényt, miszerint barátom ismételten nem érkezett meg a megbeszélt helyszínre. Nem sokszor fordult elő, hogy ő invitál engem és késik. Most pedig már fél órája nem tudom elérni. Már harmadjára vettem elő pulóverzsebemből mobiltelefonomat és néztem a kijelzőt az elmúlt egy percben. Nem voltam ingerült, csupán kíváncsi. Nem értettem, hogy miért ragaszkodott ahhoz, hogy találkozzunk, hiszen már rég elmúlt éjfél. Másnap iskola, bár tudtam, hogy ez a tény cseppet sem hozza lázba. Az egyetem szerencsére nem olyan kemény, pláne nem ebben a félévben.

Vizsgák után vagyunk, így csak az a diák tanul szorgalmasan, akinek az élete csak a könyvekből és a jegyzetekből áll. Ők a tanárok szavait isszák és eszik reggelire, ebédre és még vacsorára is. Nehéz esetek. Yoongi pedig egyáltalán nem ilyen, teljesen az ellentétük. Az álma az, hogy híres és elismert zeneszerző legyen, ezért pedig mindent megtesz, bár cseppet sem úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.  Ami szerinte fontos óra arra szorgalmasan bejár, ám ami a bugyuta feje szerint cseppet sem kötődik a zenéhez egyszerűen magasról tesz rá. Ezért is tud később kelni, mint más diákok; délre szokott iskolába menni.

Nagyot sóhajtva vettem elő negyedjére is a telefonomat és oldottam fel a kijelzőt. 

- Aish, mindjárt lemerülök. - morogtam, majd gyorsan megnyitottam az 'Üzenetek' ikont és írtam egy gyors kérdőre vonást barátomnak, ám amint megnyomtam volna a küldés gondom a mobiltelefonom végleg feladta a szolgálatot és elsötétült képernyővel jelezte, hogy mára eleget dolgozott. Morogva rajtam zsebre és dőltem neki a kis aluljáró graffitikkel kifestett falának.
Mi mást tehetnék ilyenkor? Két lehetőségem van; egy, megvárom azt a szerencsétlent, akit legjobb barátomnak nevezek, hogy el tudja nekem mondani amit akar. Kettő, feladom és hazamegyek, hiszen holnap is lesz lehetősége beszámolni arról amiről akar. 
Lehunyva szemem sóhajtok egy mélyet, miközben a pulóveremet jobban összehúzom lustán, hiszen a kezeimet nem vagyok hajlandó kivenni a zsebéből. Fejemet a falnak döntve nyitom fel pilláimat és kezdem elemezni a falra írt firkákat.
Különféle színekkel teli minták, ábrázolások és ezernyi szó vagy szövegfoszlány kever a régi betonon, legyen az angol írás vagy koreai. A helyi bandák rég megjelölték már helyüket, így nem csoda, ha pár graffitire már egy újabb került a helyhiány miatt. Nem csoda, hiszen a beton eredeti színének nyoma sincs.
Az aluljáróban csupán pár elég komótosan világító utcai neonlámpa ad fényt, mik közül pár csak pislákol, de van olyan is, ami már évek óta ki van égve. Nem sűrűn járt út ez, ahol vagyok, hiszen messze van a főúttól. Yoongi számára tökéletesen nyugodt hely, leszámítva a hétvégén erre bóklászó részegeket.

Már épp kezdeném feladni a várakozást, mikor régóta várt barátom elém nem lép. Jól megszokott fekete szakadt nadrágját vette fel, amihez egy fehér póló társult, illetve egy pár számmal nagyobb fekete pulóver, amit szétcipzározva hord cseppet sem törődve a hűvös idővel. Tavasz van, nyáron elég meleg az idő, de ilyentájt azért könnyen meg lehet fázni. Fekete baseball sapkáját szokás szerint erősen a szemébe húzta, ez viszont nem jelenti azt, hogy ne látnám leszőkített haját.
- Na végre. - tolom el magam a betontól, hogy jobb rálátásom legyen a fiúra, ám ő egy hirtelen mozdulattal lök vissza a hideg falhoz. Megszeppenve nézek jobb kezére, ami felkaromat fogja, majd tekintetemet levezetem rá, egyenesen éjfekete szemeimbe. - Mi bajod? -Nem válaszol, de érzem, ahogy keze szorítása erősödik, így azonnal ráfogok és lelököm magamról. - Yoongi!
Végre felemeli jobban fejét és csak akkor látom meg azt a vörös csíkot hófehér arcán. Egy csíkot, amit eddig nem is tudom miért nem vettem észre, pedig szemöldökéből egyenesen álláig elhúzódik. 
Egy pillanat erejéig csak értetlenül nézem, majd amint kapcsolok kezemmel állára fogok, hogy jobban felemeljem fejét.
- Mi a fenét műveltél már megint? - fakadok ki, ahogy ténylegesen tudatosul bennem, hogy szemöldöke felszakadt és a vörös érthetetlen csík valójávan vér, ami végigfolyt a sebből. - Mégis kibe futottál bele, hogy így nézel ki?
- Hagyj. -löki el talán túlságosan is agresszíven kezemet, ezzel egy időben elhátrálva tőlem. Sapkáját csak jobban belehúzza a szemébe. - Ez semmiség.
- Ezért hívtál ide, hogy végignézzem az arcod? Ilyenkor igazán szólhatnál, hogy baj van! - fakadtam ki, de ez szemlátomást cseppet sem érintette meg az amúgy is kőből lévő szívét.
- Mondtam már, hogy semmiség. Nem kellettél volna oda, egyedül is elintéztem. Amúgy sem nagy dolog, pár nap és meggyógyulok.
- Ja, pont úgy, mint legutóbb. - morogtam orrom alatt.
Nem akartam elhinni, hogy ismételten így néz ki. Ahogy jobban elnézem a tartása sem az igazi. Arcán szerencsére csak azt az egy sérülést véltem felfedezni, de ez nem jelenti azt, hogy ez az egy birtokolja a testét.
Mivel nem reagálja le az előbbi megszólalásomat, így folytatom.
- Igazán elmesélhetnéd legalább, hogy mi is történt azzal az idióta fejeddel. - lépek közelebb és ráfogva sapkája napellenzőjére egy mozdulattal leszedem róla, amit már szerencsémre nyugdotabban fogad. Nem mozdul, csak szemével néz oldalra. Akkor látom, hogy a vércsík mégsem a szemöldökéből folyik, hanem szőke loboncából. Nagyot sóhajtottam a látottak miatt.
- Csak az a múltkori paraszt kötött belém. - morogta miután végre rám emelte tekintetét. - Gondolhatod, hogy ő hogy néz ki! - húzta féloldalas büszke mosolyra ajkait, mire én csak megcsóváltam a fejem.
- Komolyan Yoongi, miért mész bele folyton a verekedésbe? - nyúltam szőke hajához, hogy jobban szemügyre tudjam venni a sérülését. Szerencsére ezt is hagyta. - Miért nem lépsz le mielőtt baj lenne? 
- Ahogyan te teszed? Ugyan Hoseok, a férfiak mióta fordítanak hátat egy kis bunyónak? - nézett rám, de én csak a friss sebével voltam elfoglalva. Nem sokkal volt alacsonyabb nálam, viszont, hogy jobban fel tudjam mérni állapotát lábújjhegyre kellett állnom. 
- Férfi létemre így is jó életem van, hogy nem veretem meg magam. - figyeltem, majd egy sóhajtás keretében talpamra álltam rendesen és szemeibe pillantottam - Szerencsére nem vészes, de jó lenne, ha ellátnánk mielőtt elfertőződne.
- Felesleges. - vette ki kezeim közül a fekete baseball sapkáját és mint ha természetes lenne a fejére húzta, mit sem törődve az előbbi figyelmeztetésemmel.
- Yoongi! - rivalltam rá.
- Begyógyul, ne parázz már! - Elhúztam számat nemtetszésem jeléül, mire ő csak felsóhajtott, majd hátat fordítva nekem elindult az alagút belseje felé. - Amúgy is, téged védtelek. 
- Tessék? - kérdeztem egyből vissza, mint ha csak nem hallottam volna semmit abból, amit mondott. Azonnal utána eredtem és amint beértem őt kérdő tekintettel figyeltem a komorrá vált arcát. 
- Mondom; téved védtelek. - meredt maga elé.
- Engem? Miről beszélsz? - nem válaszolt, így azonnal ráfogtam karjára, hogy némán megálljt parancsoljak neki. - Kérdeztelek. - fordítottam magammal szembe. Szemei azonnal megtalálták enyémet.
- Ahj, jól van! - rántotta ki kezét fogásomból, majd megigazítva a felsőjét végre nekiállt beszélni. - Az a tapló Wonki belém kötött. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, hisz tudod, ez nálunk lassan minden napos dolog lesz, viszont amint szóba hozott téged nem tudtam jópofit vágni neki. 
- Nem értelek. Mi a fenét mondhatott neked, hogy ennyire kifordultál magadból? Eddig vele csak szóban víztátok a csatát magatok között. 
Egy másodpercig oldalra pillantott, látszott rajta, hogy erősen töri a fejét valamin. Talán összeszedte magában a szavakat és a megfelelő mondaton gondolkozott. 
- Szídott téged.
- És?
- Ócsárolt.
- És? -kérdeztem ismételten, kissé talán türelmetlenül is. - Mi van akkor, ha ezt teszi? Nem kellene vele foglalkoznod. 
- Dehogy is nem! - mordult rám feszülten. Nem értettem a dolgot. 
- Yoongi, figyelj. Ott sem voltam. Wonki számomra egy senki, így nem is foglalkozom vele, szóval neked sem kellene. Had beszéljen ki a hátam mögött, ha ettől boldog.
- De én nem vagyok ettől boldog.
- Na jó, most már kezdesz összezavarni. -sóhajtottam fel lehunyt pillákkal. 
- Mi a jó büdős szarért nem veszed észre? -ordította el hirtelen magát, mire összerezzentem. Azonnal felnyitottam szemeimet. Előttem egy ideges szőke hajú srác állt, aki úgy nézett ki, mint ha bármelyik pillanatban nekem eshet.
Megilletődve álltam előtte, mire váratlanul lépett közvetlen elém. Zavaromba csupán hátrálni tudtam, hogy kibújjak a hirtelen közelségétől, viszont ennek következtében ismét a hideg betonfalnak lapultam.
Barátom szemében valami ismeretlen csillogást láttam. Elszántan, mégis idegesen nézett rám, amit nem tudtam hova tenni. Ideges, ezt értem, de miért?
- Mit kellene észrevennem? - kérdeztem tőle, mire csak nyelvével csettintve egyet. Ezt akkor szokta csinálni, ha nem tetszik neki valami. Mire kettőt pisloghattam volna két tenyere mellettem csapódott a falra, így közrezárt engem. Elkerekedett szemekkel meredtem Yoongira.
- Azt, hogy miattad vertem szét már a második embert ezen a héten. 
- Várj, azt akarod mondani, hogy a hét elején azért volt bekötve a kezed, mert verekedtél? - ocsudtam fel szavaira, ahogy lassan kezdett kirajzolódni előttem az egész történet. Bólintott. - Miért? 
Talán nem ezt kellett volna kérdezzem. Talán egyszerűen csak figyelmen kívül kellett volna hagynom a hívását ma este és nem kellett volna éjfél körül kijönnöm. Lehet csak meg kellett volna várjam a másnapot, hogy az iskolában találkozzak Vele. Akkor talán nem lettem volna ennyire feszült a sérülései miatt. Valamint nem ezt a helyet kellett volna megbeszélnünk találkozóhelynek. Talán nem volt jó ötlet a szemébe néznem. Egyszerűen, csak nem kellett volna halljam a válaszát, mert az, amit akkor mondott teljesen felforgatta a további életemet. Attól a perctől kezdve teljesen megváltozott minden.
- Azért mert szeretlek Jung Hoseok.