Késik. - halk sóhajt eresztettem ki ajkaim közül, úgy jegyeztem meg magamnak a tényt, miszerint barátom ismételten nem érkezett meg a megbeszélt helyszínre. Nem sokszor fordult elő, hogy ő invitál engem és késik. Most pedig már fél órája nem tudom elérni. Már harmadjára vettem elő pulóverzsebemből mobiltelefonomat és néztem a kijelzőt az elmúlt egy percben. Nem voltam ingerült, csupán kíváncsi. Nem értettem, hogy miért ragaszkodott ahhoz, hogy találkozzunk, hiszen már rég elmúlt éjfél. Másnap iskola, bár tudtam, hogy ez a tény cseppet sem hozza lázba. Az egyetem szerencsére nem olyan kemény, pláne nem ebben a félévben.
Vizsgák után vagyunk, így csak az a diák tanul szorgalmasan, akinek az élete csak a könyvekből és a jegyzetekből áll. Ők a tanárok szavait isszák és eszik reggelire, ebédre és még vacsorára is. Nehéz esetek.
Yoongi pedig egyáltalán nem ilyen, teljesen az ellentétük. Az álma az, hogy híres és elismert zeneszerző legyen, ezért pedig mindent megtesz, bár cseppet sem úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Ami szerinte fontos óra arra szorgalmasan bejár, ám ami a bugyuta feje szerint cseppet sem kötődik a zenéhez egyszerűen magasról tesz rá. Ezért is tud később kelni, mint más diákok; délre szokott iskolába menni.
Nagyot sóhajtva vettem elő negyedjére is a telefonomat és oldottam fel a kijelzőt.
- Aish, mindjárt lemerülök. - morogtam, majd gyorsan megnyitottam az 'Üzenetek' ikont és írtam egy gyors kérdőre vonást barátomnak, ám amint megnyomtam volna a küldés gondom a mobiltelefonom végleg feladta a szolgálatot és elsötétült képernyővel jelezte, hogy mára eleget dolgozott. Morogva rajtam zsebre és dőltem neki a kis aluljáró graffitikkel kifestett falának.
Mi mást tehetnék ilyenkor? Két lehetőségem van; egy, megvárom azt a szerencsétlent, akit legjobb barátomnak nevezek, hogy el tudja nekem mondani amit akar. Kettő, feladom és hazamegyek, hiszen holnap is lesz lehetősége beszámolni arról amiről akar.
Lehunyva szemem sóhajtok egy mélyet, miközben a pulóveremet jobban összehúzom lustán, hiszen a kezeimet nem vagyok hajlandó kivenni a zsebéből. Fejemet a falnak döntve nyitom fel pilláimat és kezdem elemezni a falra írt firkákat.
Különféle színekkel teli minták, ábrázolások és ezernyi szó vagy szövegfoszlány kever a régi betonon, legyen az angol írás vagy koreai. A helyi bandák rég megjelölték már helyüket, így nem csoda, ha pár graffitire már egy újabb került a helyhiány miatt. Nem csoda, hiszen a beton eredeti színének nyoma sincs.
Az aluljáróban csupán pár elég komótosan világító utcai neonlámpa ad fényt, mik közül pár csak pislákol, de van olyan is, ami már évek óta ki van égve. Nem sűrűn járt út ez, ahol vagyok, hiszen messze van a főúttól. Yoongi számára tökéletesen nyugodt hely, leszámítva a hétvégén erre bóklászó részegeket.
Már épp kezdeném feladni a várakozást, mikor régóta várt barátom elém nem lép. Jól megszokott fekete szakadt nadrágját vette fel, amihez egy fehér póló társult, illetve egy pár számmal nagyobb fekete pulóver, amit szétcipzározva hord cseppet sem törődve a hűvös idővel. Tavasz van, nyáron elég meleg az idő, de ilyentájt azért könnyen meg lehet fázni. Fekete baseball sapkáját szokás szerint erősen a szemébe húzta, ez viszont nem jelenti azt, hogy ne látnám leszőkített haját.
- Na végre. - tolom el magam a betontól, hogy jobb rálátásom legyen a fiúra, ám ő egy hirtelen mozdulattal lök vissza a hideg falhoz. Megszeppenve nézek jobb kezére, ami felkaromat fogja, majd tekintetemet levezetem rá, egyenesen éjfekete szemeimbe. - Mi bajod? -Nem válaszol, de érzem, ahogy keze szorítása erősödik, így azonnal ráfogok és lelököm magamról. - Yoongi!
Végre felemeli jobban fejét és csak akkor látom meg azt a vörös csíkot hófehér arcán. Egy csíkot, amit eddig nem is tudom miért nem vettem észre, pedig szemöldökéből egyenesen álláig elhúzódik.
Egy pillanat erejéig csak értetlenül nézem, majd amint kapcsolok kezemmel állára fogok, hogy jobban felemeljem fejét.
- Mi a fenét műveltél már megint? - fakadok ki, ahogy ténylegesen tudatosul bennem, hogy szemöldöke felszakadt és a vörös érthetetlen csík valójávan vér, ami végigfolyt a sebből. - Mégis kibe futottál bele, hogy így nézel ki?
- Hagyj. -löki el talán túlságosan is agresszíven kezemet, ezzel egy időben elhátrálva tőlem. Sapkáját csak jobban belehúzza a szemébe. - Ez semmiség.
- Ezért hívtál ide, hogy végignézzem az arcod? Ilyenkor igazán szólhatnál, hogy baj van! - fakadtam ki, de ez szemlátomást cseppet sem érintette meg az amúgy is kőből lévő szívét.
- Mondtam már, hogy semmiség. Nem kellettél volna oda, egyedül is elintéztem. Amúgy sem nagy dolog, pár nap és meggyógyulok.
- Ja, pont úgy, mint legutóbb. - morogtam orrom alatt.
Nem akartam elhinni, hogy ismételten így néz ki. Ahogy jobban elnézem a tartása sem az igazi. Arcán szerencsére csak azt az egy sérülést véltem felfedezni, de ez nem jelenti azt, hogy ez az egy birtokolja a testét.
Mivel nem reagálja le az előbbi megszólalásomat, így folytatom.
- Igazán elmesélhetnéd legalább, hogy mi is történt azzal az idióta fejeddel. - lépek közelebb és ráfogva sapkája napellenzőjére egy mozdulattal leszedem róla, amit már szerencsémre nyugdotabban fogad. Nem mozdul, csak szemével néz oldalra. Akkor látom, hogy a vércsík mégsem a szemöldökéből folyik, hanem szőke loboncából. Nagyot sóhajtottam a látottak miatt.
- Csak az a múltkori paraszt kötött belém. - morogta miután végre rám emelte tekintetét. - Gondolhatod, hogy ő hogy néz ki! - húzta féloldalas büszke mosolyra ajkait, mire én csak megcsóváltam a fejem.
- Komolyan Yoongi, miért mész bele folyton a verekedésbe? - nyúltam szőke hajához, hogy jobban szemügyre tudjam venni a sérülését. Szerencsére ezt is hagyta. - Miért nem lépsz le mielőtt baj lenne?
- Ahogyan te teszed? Ugyan Hoseok, a férfiak mióta fordítanak hátat egy kis bunyónak? - nézett rám, de én csak a friss sebével voltam elfoglalva. Nem sokkal volt alacsonyabb nálam, viszont, hogy jobban fel tudjam mérni állapotát lábújjhegyre kellett állnom.
- Férfi létemre így is jó életem van, hogy nem veretem meg magam. - figyeltem, majd egy sóhajtás keretében talpamra álltam rendesen és szemeibe pillantottam - Szerencsére nem vészes, de jó lenne, ha ellátnánk mielőtt elfertőződne.
- Felesleges. - vette ki kezeim közül a fekete baseball sapkáját és mint ha természetes lenne a fejére húzta, mit sem törődve az előbbi figyelmeztetésemmel.
- Yoongi! - rivalltam rá.
- Begyógyul, ne parázz már! - Elhúztam számat nemtetszésem jeléül, mire ő csak felsóhajtott, majd hátat fordítva nekem elindult az alagút belseje felé. - Amúgy is, téged védtelek.
- Tessék? - kérdeztem egyből vissza, mint ha csak nem hallottam volna semmit abból, amit mondott. Azonnal utána eredtem és amint beértem őt kérdő tekintettel figyeltem a komorrá vált arcát.
- Mondom; téved védtelek. - meredt maga elé.
- Engem? Miről beszélsz? - nem válaszolt, így azonnal ráfogtam karjára, hogy némán megálljt parancsoljak neki. - Kérdeztelek. - fordítottam magammal szembe. Szemei azonnal megtalálták enyémet.
- Ahj, jól van! - rántotta ki kezét fogásomból, majd megigazítva a felsőjét végre nekiállt beszélni. - Az a tapló Wonki belém kötött. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, hisz tudod, ez nálunk lassan minden napos dolog lesz, viszont amint szóba hozott téged nem tudtam jópofit vágni neki.
- Nem értelek. Mi a fenét mondhatott neked, hogy ennyire kifordultál magadból? Eddig vele csak szóban víztátok a csatát magatok között.
Egy másodpercig oldalra pillantott, látszott rajta, hogy erősen töri a fejét valamin. Talán összeszedte magában a szavakat és a megfelelő mondaton gondolkozott.
- Szídott téged.
- És?
- Ócsárolt.
- És? -kérdeztem ismételten, kissé talán türelmetlenül is. - Mi van akkor, ha ezt teszi? Nem kellene vele foglalkoznod.
- Dehogy is nem! - mordult rám feszülten. Nem értettem a dolgot.
- Yoongi, figyelj. Ott sem voltam. Wonki számomra egy senki, így nem is foglalkozom vele, szóval neked sem kellene. Had beszéljen ki a hátam mögött, ha ettől boldog.
- De én nem vagyok ettől boldog.
- Na jó, most már kezdesz összezavarni. -sóhajtottam fel lehunyt pillákkal.
- Mi a jó büdős szarért nem veszed észre? -ordította el hirtelen magát, mire összerezzentem. Azonnal felnyitottam szemeimet. Előttem egy ideges szőke hajú srác állt, aki úgy nézett ki, mint ha bármelyik pillanatban nekem eshet.
Megilletődve álltam előtte, mire váratlanul lépett közvetlen elém. Zavaromba csupán hátrálni tudtam, hogy kibújjak a hirtelen közelségétől, viszont ennek következtében ismét a hideg betonfalnak lapultam.
Barátom szemében valami ismeretlen csillogást láttam. Elszántan, mégis idegesen nézett rám, amit nem tudtam hova tenni. Ideges, ezt értem, de miért?
- Mit kellene észrevennem? - kérdeztem tőle, mire csak nyelvével csettintve egyet. Ezt akkor szokta csinálni, ha nem tetszik neki valami. Mire kettőt pisloghattam volna két tenyere mellettem csapódott a falra, így közrezárt engem. Elkerekedett szemekkel meredtem Yoongira.
- Azt, hogy miattad vertem szét már a második embert ezen a héten.
- Várj, azt akarod mondani, hogy a hét elején azért volt bekötve a kezed, mert verekedtél? - ocsudtam fel szavaira, ahogy lassan kezdett kirajzolódni előttem az egész történet. Bólintott. - Miért?
Talán nem ezt kellett volna kérdezzem. Talán egyszerűen csak figyelmen kívül kellett volna hagynom a hívását ma este és nem kellett volna éjfél körül kijönnöm. Lehet csak meg kellett volna várjam a másnapot, hogy az iskolában találkozzak Vele. Akkor talán nem lettem volna ennyire feszült a sérülései miatt. Valamint nem ezt a helyet kellett volna megbeszélnünk találkozóhelynek. Talán nem volt jó ötlet a szemébe néznem. Egyszerűen, csak nem kellett volna halljam a válaszát, mert az, amit akkor mondott teljesen felforgatta a további életemet. Attól a perctől kezdve teljesen megváltozott minden.
- Azért mert szeretlek Jung Hoseok.
Mi mást tehetnék ilyenkor? Két lehetőségem van; egy, megvárom azt a szerencsétlent, akit legjobb barátomnak nevezek, hogy el tudja nekem mondani amit akar. Kettő, feladom és hazamegyek, hiszen holnap is lesz lehetősége beszámolni arról amiről akar.
Lehunyva szemem sóhajtok egy mélyet, miközben a pulóveremet jobban összehúzom lustán, hiszen a kezeimet nem vagyok hajlandó kivenni a zsebéből. Fejemet a falnak döntve nyitom fel pilláimat és kezdem elemezni a falra írt firkákat.
Különféle színekkel teli minták, ábrázolások és ezernyi szó vagy szövegfoszlány kever a régi betonon, legyen az angol írás vagy koreai. A helyi bandák rég megjelölték már helyüket, így nem csoda, ha pár graffitire már egy újabb került a helyhiány miatt. Nem csoda, hiszen a beton eredeti színének nyoma sincs.
Az aluljáróban csupán pár elég komótosan világító utcai neonlámpa ad fényt, mik közül pár csak pislákol, de van olyan is, ami már évek óta ki van égve. Nem sűrűn járt út ez, ahol vagyok, hiszen messze van a főúttól. Yoongi számára tökéletesen nyugodt hely, leszámítva a hétvégén erre bóklászó részegeket.
Már épp kezdeném feladni a várakozást, mikor régóta várt barátom elém nem lép. Jól megszokott fekete szakadt nadrágját vette fel, amihez egy fehér póló társult, illetve egy pár számmal nagyobb fekete pulóver, amit szétcipzározva hord cseppet sem törődve a hűvös idővel. Tavasz van, nyáron elég meleg az idő, de ilyentájt azért könnyen meg lehet fázni. Fekete baseball sapkáját szokás szerint erősen a szemébe húzta, ez viszont nem jelenti azt, hogy ne látnám leszőkített haját.
- Na végre. - tolom el magam a betontól, hogy jobb rálátásom legyen a fiúra, ám ő egy hirtelen mozdulattal lök vissza a hideg falhoz. Megszeppenve nézek jobb kezére, ami felkaromat fogja, majd tekintetemet levezetem rá, egyenesen éjfekete szemeimbe. - Mi bajod? -Nem válaszol, de érzem, ahogy keze szorítása erősödik, így azonnal ráfogok és lelököm magamról. - Yoongi!
Végre felemeli jobban fejét és csak akkor látom meg azt a vörös csíkot hófehér arcán. Egy csíkot, amit eddig nem is tudom miért nem vettem észre, pedig szemöldökéből egyenesen álláig elhúzódik.
Egy pillanat erejéig csak értetlenül nézem, majd amint kapcsolok kezemmel állára fogok, hogy jobban felemeljem fejét.
- Mi a fenét műveltél már megint? - fakadok ki, ahogy ténylegesen tudatosul bennem, hogy szemöldöke felszakadt és a vörös érthetetlen csík valójávan vér, ami végigfolyt a sebből. - Mégis kibe futottál bele, hogy így nézel ki?
- Hagyj. -löki el talán túlságosan is agresszíven kezemet, ezzel egy időben elhátrálva tőlem. Sapkáját csak jobban belehúzza a szemébe. - Ez semmiség.
- Ezért hívtál ide, hogy végignézzem az arcod? Ilyenkor igazán szólhatnál, hogy baj van! - fakadtam ki, de ez szemlátomást cseppet sem érintette meg az amúgy is kőből lévő szívét.
- Mondtam már, hogy semmiség. Nem kellettél volna oda, egyedül is elintéztem. Amúgy sem nagy dolog, pár nap és meggyógyulok.
- Ja, pont úgy, mint legutóbb. - morogtam orrom alatt.
Nem akartam elhinni, hogy ismételten így néz ki. Ahogy jobban elnézem a tartása sem az igazi. Arcán szerencsére csak azt az egy sérülést véltem felfedezni, de ez nem jelenti azt, hogy ez az egy birtokolja a testét.
Mivel nem reagálja le az előbbi megszólalásomat, így folytatom.
- Igazán elmesélhetnéd legalább, hogy mi is történt azzal az idióta fejeddel. - lépek közelebb és ráfogva sapkája napellenzőjére egy mozdulattal leszedem róla, amit már szerencsémre nyugdotabban fogad. Nem mozdul, csak szemével néz oldalra. Akkor látom, hogy a vércsík mégsem a szemöldökéből folyik, hanem szőke loboncából. Nagyot sóhajtottam a látottak miatt.
- Csak az a múltkori paraszt kötött belém. - morogta miután végre rám emelte tekintetét. - Gondolhatod, hogy ő hogy néz ki! - húzta féloldalas büszke mosolyra ajkait, mire én csak megcsóváltam a fejem.
- Komolyan Yoongi, miért mész bele folyton a verekedésbe? - nyúltam szőke hajához, hogy jobban szemügyre tudjam venni a sérülését. Szerencsére ezt is hagyta. - Miért nem lépsz le mielőtt baj lenne?
- Ahogyan te teszed? Ugyan Hoseok, a férfiak mióta fordítanak hátat egy kis bunyónak? - nézett rám, de én csak a friss sebével voltam elfoglalva. Nem sokkal volt alacsonyabb nálam, viszont, hogy jobban fel tudjam mérni állapotát lábújjhegyre kellett állnom.
- Férfi létemre így is jó életem van, hogy nem veretem meg magam. - figyeltem, majd egy sóhajtás keretében talpamra álltam rendesen és szemeibe pillantottam - Szerencsére nem vészes, de jó lenne, ha ellátnánk mielőtt elfertőződne.
- Felesleges. - vette ki kezeim közül a fekete baseball sapkáját és mint ha természetes lenne a fejére húzta, mit sem törődve az előbbi figyelmeztetésemmel.
- Yoongi! - rivalltam rá.
- Begyógyul, ne parázz már! - Elhúztam számat nemtetszésem jeléül, mire ő csak felsóhajtott, majd hátat fordítva nekem elindult az alagút belseje felé. - Amúgy is, téged védtelek.
- Tessék? - kérdeztem egyből vissza, mint ha csak nem hallottam volna semmit abból, amit mondott. Azonnal utána eredtem és amint beértem őt kérdő tekintettel figyeltem a komorrá vált arcát.
- Mondom; téved védtelek. - meredt maga elé.
- Engem? Miről beszélsz? - nem válaszolt, így azonnal ráfogtam karjára, hogy némán megálljt parancsoljak neki. - Kérdeztelek. - fordítottam magammal szembe. Szemei azonnal megtalálták enyémet.
- Ahj, jól van! - rántotta ki kezét fogásomból, majd megigazítva a felsőjét végre nekiállt beszélni. - Az a tapló Wonki belém kötött. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, hisz tudod, ez nálunk lassan minden napos dolog lesz, viszont amint szóba hozott téged nem tudtam jópofit vágni neki.
- Nem értelek. Mi a fenét mondhatott neked, hogy ennyire kifordultál magadból? Eddig vele csak szóban víztátok a csatát magatok között.
Egy másodpercig oldalra pillantott, látszott rajta, hogy erősen töri a fejét valamin. Talán összeszedte magában a szavakat és a megfelelő mondaton gondolkozott.
- Szídott téged.
- És?
- Ócsárolt.
- És? -kérdeztem ismételten, kissé talán türelmetlenül is. - Mi van akkor, ha ezt teszi? Nem kellene vele foglalkoznod.
- Dehogy is nem! - mordult rám feszülten. Nem értettem a dolgot.
- Yoongi, figyelj. Ott sem voltam. Wonki számomra egy senki, így nem is foglalkozom vele, szóval neked sem kellene. Had beszéljen ki a hátam mögött, ha ettől boldog.
- De én nem vagyok ettől boldog.
- Na jó, most már kezdesz összezavarni. -sóhajtottam fel lehunyt pillákkal.
- Mi a jó büdős szarért nem veszed észre? -ordította el hirtelen magát, mire összerezzentem. Azonnal felnyitottam szemeimet. Előttem egy ideges szőke hajú srác állt, aki úgy nézett ki, mint ha bármelyik pillanatban nekem eshet.
Megilletődve álltam előtte, mire váratlanul lépett közvetlen elém. Zavaromba csupán hátrálni tudtam, hogy kibújjak a hirtelen közelségétől, viszont ennek következtében ismét a hideg betonfalnak lapultam.
Barátom szemében valami ismeretlen csillogást láttam. Elszántan, mégis idegesen nézett rám, amit nem tudtam hova tenni. Ideges, ezt értem, de miért?
- Mit kellene észrevennem? - kérdeztem tőle, mire csak nyelvével csettintve egyet. Ezt akkor szokta csinálni, ha nem tetszik neki valami. Mire kettőt pisloghattam volna két tenyere mellettem csapódott a falra, így közrezárt engem. Elkerekedett szemekkel meredtem Yoongira.
- Azt, hogy miattad vertem szét már a második embert ezen a héten.
- Várj, azt akarod mondani, hogy a hét elején azért volt bekötve a kezed, mert verekedtél? - ocsudtam fel szavaira, ahogy lassan kezdett kirajzolódni előttem az egész történet. Bólintott. - Miért?
Talán nem ezt kellett volna kérdezzem. Talán egyszerűen csak figyelmen kívül kellett volna hagynom a hívását ma este és nem kellett volna éjfél körül kijönnöm. Lehet csak meg kellett volna várjam a másnapot, hogy az iskolában találkozzak Vele. Akkor talán nem lettem volna ennyire feszült a sérülései miatt. Valamint nem ezt a helyet kellett volna megbeszélnünk találkozóhelynek. Talán nem volt jó ötlet a szemébe néznem. Egyszerűen, csak nem kellett volna halljam a válaszát, mert az, amit akkor mondott teljesen felforgatta a további életemet. Attól a perctől kezdve teljesen megváltozott minden.
- Azért mert szeretlek Jung Hoseok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése