Hangok

A Nap fénye erősen sütött be az ablakon. Kellemes meleget árasztott sugaraiból, amit bőröm azonnal magába szívott, ahogy az ablakpárkánynál ültem. Bár zárva volt, az üvegen keresztül mindent éreztem. Fülemben a fülhallgatóval hallgattam a banda legújabb albumát. Ennyivel is közelebb éreztem magamhoz a barátaimat és ami a legfontosabb, nem hallottam rajtuk kívül semmit. Csak ilyenkor volt nyugtom.
Ahogy figyeltem ki az átlátszó nyílászárón csak a zöld tájat néztem. Figyeltem a tavasz miatt szépen zöldellő fákat, a virágzó kertet és minden egyes itt lakót, aki éppen az udvaron tengette szabadidejét.
Nem sok egyén volt kint, de mindre figyeltek. A fehér ruhás férfiak és nők bugyuta mosollyal az arcukon lépkedtek, vagy éppenséggel üveges tekintettel ültek a fák alatti padokon és meredtek maguk elé. Az ápolók pedig minden egyes itt lakót figyelemmel követtek.
Fehér ruhám miatt én is felsorakozhattam az itteni társaságához. Teljesen beleolvadtam a szobába, ahol éppen zenét hallgattam. Minden fal fehérre volt lefestve és minden egyes bútor fehér, vagy fekete volt. Egyszerű, viszont egy idő után nagyon unalmas. Mit is vártam ettől a helytől? Még ha csak kivizsgálásra is hoztak ide, már harmadik napja vagyok bent, ami csak még jobban idegesít. Ezt pedig nem mutathatom ki senki felé sem, nehogy tovább itt tartsanak.

Minden a világturnén kezdődött. Minden egyes hang a fejemben akkor kezdett megszólalni, ám nem igazán törődtem velük. A fáradtságnak tudtam be, ahogyan csapattársaim is.
Akárhányszor leszálltunk egy reptéren, megérkeztünk a koncert, vagy fan-találkozó helyszínére a rajongók hangos sikoltozásokkal adták tudtunkra, hogy jelen vannak. Ez már a kezdetektől így volt, csupán a Monbebe-k létszáma változott. Minden egyre hangosabb lett, de ennek persze örültem. A legelején.
Miután megérkeztünk az Államokba és leszálltunk a repülőnkről megragadtuk a bőröndjeinket, majd elindultunk a szállásunk felé. Ahogy lenni szokott, most is rengeteg rajongó jött ki érkezésünket megünnepelni. Rengeteg telefonnal ácsorgó Monbebe volt a terminálban. Ahogy elhaladtunk mellettük kulturáltan, ám igen hangosan köszöntöttek minket. Minhyuk szokásához híven bohóckodott a fanok előtt én pedig csak halvány mosollyal arcomon üdvözöltem az idelátogatókat. Nem egyszer hallottam a nevemet, ám akkor kezdtem el felfigyelni a hirtelen előbukkanó hangokra. Megrázva a fejem próbáltam elhessegetni és nem törődni velük, hiszen csupán azt hittem, hogy a tömegből hallom ki azokat a mondatokat.
Az utána következő három koncerten sikerült nem figyelnem a rossz indulatú szavakra, ám a negyedik fellépésünk előtt már nem bírtam elviselni az addigra egyre jobban erősödő, hangosabbá válló hangokat.
Mielőtt színpadra állhattam volna minden hangos lett és nem a kint sikítozó rajongók miatt. A füldugót kirántva a fülemből tenyeremet hallójáratomra tapasztottam, így rogytam le a földre. Szemeimet összeszorítva próbáltam kontrollálni az addigra szaporává vállt légzésem. Nem sok sikerrel.
Az esetet követően a menedzserünk nem engedte meg, hogy színpadra álljak. Nyugtatót akartak adni, ám miután közöltem, hogy nem egy tabletta van már bennem elvetették az ötletet. A csapattagok aggódva nézték végig, ahogy lecsillapodom és izzadságtól átázott felsőmben magam elé meredve bámulok. Minden egyes felém irányított kérdés bántotta a fülemet. Azóta nem léphettem közönség elé.

Egy hét telt el azóta, hogy rohamom volt. Másnapra átszervezték a menetrendemet, így azonnal vissza kellett repülnöm Koreába, hogy alaposan ki tudjanak vizsgálni. A bandatagoknak természetesen maradniuk kellett befejezni a turnét. Nélkülem. Az ügynökség azonnal intézkedett, így hirtelen rosszullét miatt kiírtak a hátra maradt koncertekből. Amint visszaértem Korea területére egyből el kellett mennem az orvoshoz, aki azt látta jónak, ha bent tartat az intézményben, hogy alaposan ki tudják vizsgálni az ügyemet. Voltam fülészeten, megnézték, hogy a nyugtatók miatt történhetett e valami velem, de nem jutottak semmire. Egyenlőre. Engem pedig egyre jobban kínoztak a hangok. Egyedül a zene volt a vigaszom. Akkor tudtam teljesen kizárni a bajt, ha zenét hallgattam. Így csak én voltam és a gondolataim.
Ugyan ezt tettem ma is. Reggeli után azonnal elindítottam a lejátszási listámat, így a csapatom legújabb számait hallgattam újra és újra, a saját részeimet pedig tátogtam. Lehunyt szemmel merültem bele ismételten a címadó dalunk soraiba, míg nem megéreztem valaki kézfejét a vállamra nehezedni. Lassan nyitottam ki a már karikás szemeimet és emeltem fel fejem az újonnan érkező felé. Jooheon volt az.
Halvány mosolyra húztam ajkaimat, mivel egy hete nem láttam már. Elfeledkezve a gondjaimról azonnal megragadtam a fülhallgatóm zsinórját és kirántottam eddigi helyéről.

- Visszaértetek? - tettem fel a kérdést, mire csak bólintott.
- Ma reggel értünk vissza. Hogy vagy?
- Megvagyok. Hol vannak a többiek?
- Egyenlőre még a dormban. Azt üzenték, hogy hamarosan itt lesznek.
- Ezt jó hallani. - lenéztem a telefonomra, majd egy gombnyomásra leállítottam a még futó számot, hogy ne zavarja a beszélgetésünket.

- Changkyun.
Még ha Jooheon hangja lágy volt, kivehető volt belőle a szomorúság. Azonnal ráemeltem tekintetem.
- Igen?
- Aggódunk érted.
Féloldalas mosolyra húztam számat. Telefonomat letettem magam mellé az ablakpárkányra, én pedig egy egyszerű mozdulattal leugrottam helyemről. Amint földet értek hófehér mammuszaim megigazítottam fehér felsőmet, majd egyenesen az előttem álló fiú szemeibe néztem.
- Jól ment a koncert? - szándékosan tereltem a témát, amit szerencsére ő is megértett, így nem folytatta az előbb elhangzottakat.
- Igen. Mindenki épségben visszatért. Minhyuk szokásához híven produkálta magát. - húzta ő is végre mosolyra ajkait, mire én megnyugodtam.
- Milyen feladatokat kaptatok a szünetekben?
- El sem hiszed. Azt már ismered, hogy táncolnunk kell, viszont most új dolgot pörgetett ki Kihyun. Énekelnünk kellett, viszont egymás sorait. Nehezítés képen pedig még a másik táncát is meg kellett oldnunk.
- Táncot? - kérdeztem értetlenkedve, mire csak mosolyogva bólintott.
- Véletlenszerűen húztuk ki egymás nevét egy tálból. Én Shownu-t húztam, így az ő részét kellett táncolnom és énekelnem.
Felnevettem. Érdekes lehetett. Kár, hogy lemaradtam róla. Viszont szerencse, hogy az interneten úgy is fent lesz minden egyes perc amit a csapattársaim elszórakoztak a színpadon.

- Ez annyira normális. – húztam szélesebb mosolyra ajkaimat. Jooheon felé fordultam miközben a szemébe néztem. – Hát nem őrültség?

- Az őrültség, hogy azt hiszed, a koncerteken kísértetek járnak. De ez nem az.

Ajkamba harapva néztem oldalra mondata hallatán. Tudtam, hogy nem képesek felfogni min megyek éppen keresztül, de képtelen voltam megérteni, hogy Jooheon nem tudja felfogni ezt. Vagy csak nem akarja. Mármint, nehezen voltam képes beletörődni ebbe a helyzetbe. Egyáltalán nem kísértetekről volt szó. Ez rosszabb.

- Milyen érzés?

Hangjára ráemeltem íriszeimet, mire kérdően vonta fel a szemöldökét.

- Micsoda?

- A hangokat hallani.

Nyelnem kellett. Ezer és egy gondolat futott át az agyamon, és a legkiemelkedőbb az volt, hogy erre miért is kíváncsi? Nemrég még azt mondta, hogy csak a kimerültség miatt hallom a hangokat a fejemben, de úgy látszik most, hogy bekerültem az intézménybe végre komolyan vesz.

- Oh. –kerestem a legmegfelelőbb mondatot az egészre, de végül csak egy szó jött ki a számon. – Szar.

- Nehezen tudom elképzelni. Menedzser Hungnim szerint elég nehéz a helyzeted.

- Örülök, hogy végre komolyan vesztek. - feleltem kissé szárazon, mire Jooheon csak látványosan nyelt egy nagyot, de ott folytatta ahol abbahagyta.

- De mégis milyen érzés? Mert én úgy képzelem, mint ha egy rádió szólna a fejedben, vagy valami ilyesmi.

- Nem. Egyáltalán nem a fejemben. A fülemmel hallom őket, mint ha emberek állnának mögöttem, vagy mellettem. Settenkednének. Néha csak egy, máskor meg olyan sokan, hogy nem tudom a hangokat megkülönböztetni a saját gondolataimtól.

- És mit mondanak?

Szomorú mosolyra húztam ajkamat, majd lassan le is került az az apró vigyor kezdemény az arcomról ahogy visszagondoltam minden egyes hangra, amit hallottam.

- Hogy minek vagyok veletek. Hogy értéktelen vagyok, felesleges a csapatnak. Hogy hülye és semmirekellő vagyok. Vagy, hogy …

- Nagyon sajnálom.

- Nem, ez egyáltalán nem vészes. – néztem rá, bár ez akkora hazugság volt, amit még én sem voltam képes elhitetni magammal. Ezt ő is tudta. – Na jó, ez félelmetes. –sütöttem le a szemeimet, melyekkel erőteljesen összpontosítottam a fehér mamuszom alatt elterülő kopott fapadlóra.

- Jó dolgokat nem mondanak?

Meglepetten néztem rá. Még nem volt alkalom, hogy pozitív dolgokat hallottam volna. Nemlegesen megcsóváltam a fejem, mire barátom közelebb lépett hozzám, ezzel arra kényszerítve, hogy a mögöttem lévő ablakpárkányhoz lapuljak. Nem állt meg, csak akkor, amikor kevesebb, mint fél méter volt közöttünk. Ekkor előre hajolt a fülem mellé, majd megszólalt a szívemet megremegtető nyugodt hangján.

- Például, hogy csodálatos vagy.

Kellemesen csengő hangjai szinte simogatták fülcimpámat, melytől azonnal megremegtem. Bár nem nagyon beszéltem róla, elég rég óta kötődöm Jooheonhoz. Elég szoros közöttünk a kapcsolat, bár még friss. Ezt rajtunk kívül senki sem tudja. Ez a mi titkunk.

Amint kimondta a mondatot elhátrált. Halvány mosolyra húztam ajkaimat és úgy néztem bele a szemeibe. Ám ő nem állt meg. Kezeit nadrágzsebébe bújtatva hajolt ismételten hozzám.

- Vagy, hogy nem akarlak elveszíteni.

A szívem kihagyott egy ütemet majd irdatlan ütemben kezdte el pumpálni a vér az összes vénámba. Éreztem, ahogy arcom elvörösödik és csak remélni tudtam, hogy ezt Jooheon nem veszi észre. Jellegzetes parfümjének illata töltötte be orromat, ám nem sokáig tudtam kiélvezni közelségét, ugyan is ismételten elhátrált.

- Nem. – szólaltam meg halkan. – Ilyesmit nem mondanak.

- Akkor ezek a hangok idióták. - súgta halvány mosollyal arcán.

Automatikusan mozdultak a lábaim, így egy szempillantás alatt közvetlen előtte álltam. Kezemmel megérintettem Jooheon pulóverének szélét, így kötöttem össze magunkat. Tudtam, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy ennél közelebb kerüljek hozzá, ám mégsem tudtam megmaradni a helyemen a szavai hallatán. Tudtára akartam adni azt, hogy örülök jelenlétének és annak, hogy támaszt nyújt ilyen időben is. A koncert napján nem tudtunk beszélni és azóta is csak chatelve társalgunk, ami valljuk be, nem az igazi.

- Jooheon. - halkan engedtem ki a hangokat hangszálaimból, mire csak egy mindent tudó pillantással tette kezét az én kézfejemre, majd megszorította azt. - Köszönöm.

- Itt vagyok melletted és el fogom érni, hogy azok a hangok a fejedben semmissé váljanak.

Amint befejezte a mondatát egy könnycsepp folyt végig az arcomon, ám mégis mosolyogtam. Boldog voltam, hogy itt áll mellettem. Boldog voltam, hogy képes még ezek után is szeretni.

Lábujjhegyre álltam azzal a céllal, hogy ajkaimat végre az övére helyezhetem mit sem törődve a helyszínnel, ám mihelyt közelebb kerültem hozzá meghallottam a csapat további tagjainak hangját. Jooheon azonnal kapcsolt, így egyszerűen csak szabad kezével átkarolt és visszanyomott a földre. Ezek után pedig egy lágy puszit nyomott homlokomra, majd magához ölelt. A többiek mire beértek a szobába már csak azt láthatták, hogy megöleljük egymást. Én viszont tudtam, hogy kire számíthatok. Mivel amióta itt van a közelemben, minden egyes rosszindulatú, keserves hang eltűnt a fülemből. Ezek szerint, ő lenne a gyógyír számomra?