A kor nem számít

MINHYUK POV.

Semmi sem változik, pedig már igen nagyon szeretném. Minden áldott éjszaka csak reménykedem benne, hogy végre csend fogja uralni a kis albérletet, ahol élek. Az egyetem miatt kénytelen voltam felköltözni a fővárosba, és mivel nincs nagy anyagi hátterem jobbnak láttam lakótársat keresni magam mellé, akivel máris fele annyiért tudok lakást bérelni, mint ha egyedül lennék. Ez tervnek tökéletesen is hangzott, viszont én kaptam meg a világ legborzasztóbb szomszédát, méghozzá a mellettem lévő szobában, a közös albérletünkben.

Ma is, mint az eddig itt töltött összes éjszakán, ugyan az a forgatókönyv. Éppen próbálok nyugodtan létezni, netán még a tanulást, mint elfoglaltságot is próbálom elsajátítani az egyik vaskos tankönyvemből, ami előttem hever az íróasztalomon, de ez megint csak lehetetlennek bizonyul. 

Már hajamat tépem, miközben ezredjére is elszámolok tízig, hogy meg tudjak nyugodni. Nem lenne jó még egy olyan hibát elkövetni, mint az elmúlt egy hónapban sokszor.

Egy ideig tűrök, próbálok nem odafigyelni a vékony, cseppet sem hangszigetelt falon átszűrődő hangfoszlányokra. Kivételesen ma sikerül ezt öt percig csendben szitkozódva elviselnem, de kénytelen vagyok a 'B' tervhez nyúlni, így fejhallgatómat előtúrom a táskám mélyéről, majd fejemre helyezve indítom el a lejátszási listámat a telefonomon. 

Na végre! - fújom ki az eddig kényszeredetten bent tartott levegőt tüdőmből, és felszabadulva sóhajtok egyet, majd ismételten megpróbálok belemerülni a mikrobiológia rejtelmeibe. Talán fél óra telt el amióta zenét kezdtem hallgatni, viszont ez sem képes elnyomni a hangokat. Maximum hangerőre venném szívem szerint, viszont úgy képtelen vagyok a tanulásra koncentrálni, bár nem mint ha így képes volnék rá.

Tartom magam, próbálok nem oda figyelni, viszont képtelen vagyok rá. Megint. Idegesen veszem le fejemről a cseppet sem halk fejhallgatót, így viszont azonnal megüti a fülem az a hangfoszlány, amit pont el szerettem volna kerülni.

- Oppa! Igen, kérlek csináld még! 

- Oh, ne már. - szűröm ki fogaim között kínkeservesen a szavakat, miközben gyilkos tekintettel meredek a szobám ajtajára. 

Mivel a kéjes hangok nem halkulnak, így kezeimet ökölbe szorítom. Szememmel még mindig próbálok lyukat égetni a falapba, de miután az ismeretlen lány nevetését most egy elég hangos, félre nem érthető nyögés váltja fel az izmai azonnal megfeszülnek. Fogaimat még jobban összeszorítom, majd lábra állok, és egyenesen az ajtó felé veszem az irányt. Tudom, hogy nem a legjobb ötlet, de képtelen vagyok elviselni ezt minden egyes éjszaka. 

Szinte pár lépésben átlendülök a szobám másik felébe, kezemet a hideg kilincsre teszem, majd feltépve a nyílászárót hagyom el az eddig békésnek mondható kuckómat. Idegesen fújtatva állok meg lakótársam tökéletesen felismerhető szobaajtaja előtt. Szemeimmel villámokat lehet szórni, úgy vizsgálom a már elég jól ismert tölgyfából készült lapot, amin ezer és egy matrica hever, ezzel elérve, hogy az ajtó eredeti színét alig lehessen látni. Supreme, Puma, Adidas és még sorolhatnám a különbnél különb márkákat, amik díszítésként szolgálnak az alig húsz éves fiú birodalmának bejáratán. A folyosón a hangok semmit sem halkultak, így mindent tisztán hallok, amit egyáltalán nem akarok. 

Kezemet a kilincsre helyezném, ám utolsó pillanatban megállok. Egy mély levegőt veszek lehunyva szememet, és ismételten elszámolok tízig.

- Oppa! Kérlek! Ott! 

Kipattan a szemem a lány sikoltozásától, amitől azonnal ökölbe szorul a kezem. Mély levegőt veszek ismételten, majd lendületet veszek magamon.

- Jungkook, örülnék, ha halkabbra vennétek az estét! - szólok be, próbálva visszafogni magam, hogy ne most akarjak meg bemenni és letépni a fiatal fejét, amiért ismét felhozott valakit éjszakára.

Kezdett elegem lenni. Minden este eljátszotta ezt, és ez már cseppet sem volt annyira rendben, mint azt én az elején gondoltam. Kezdetekkor csak legyintettem az egészen, hiszen valljuk be, egy húsz éves elsőéves egyetemista srác mivel töltené az idejét, ha nem csajokkal? Az évfolyamán ő a legnépszerűbb, sokan oda vannak érte, ami nem meglepő a jellemét illetően, ráadásul még szép pofit is adott neki az ég, amivel minden egyes lányt képes elcsábítani. Hittem én. Még talán el is néztem volna a minden napos ismeretlen embereket az albérletben, talán még néhányat meg is kínáltam volna forrócsokival, vagy teával, ha mind lányok lettek volna. Ám egy nap nem csak egy csinos, formás idomokkal megáldott elsőéves csajt hozott haza, hanem egy srácot is. Itt már kezdtem értetlen fejet vágni, és beszéltem is vele az eset után, hogy talán itt lenne az ideje leállni ezzel az élettel, ugyan is elmúlt már egy hónap, és mégis csak iskolába jár, amire oda kéne figyelnie. A szentbeszédem után egy pár napig nyugtom volt, viszont nem kellett sok, hogy újra elkezdje azt, amit nemrégiben abbahagyott. A lányokat átváltották a fiúk, mostanra pedig már követni sem bírom, hogy éppen melyik nemből válogatott a nap folyamán, és hozta haza a következő játszótársát.

- Ez ki? - hallom meg a bent lévő lány értetlen hangját, mire fiatal lakótársam ártatlan nevetését meghallva már most megforgatom a szemeimet.

- Minhyuk Hyung. - válaszolta annyira közelről, hogy már tudtam, az ajtó túlvégén áll, valószínűleg egy elég széles vigyorral az arcán. - Mit akarsz Hyung? - kérdez tőlem a falap túloldaláról.

- Halkabban. 

- Eddig is azok voltunk. 

- Fejhallgató is volt rajtam, úgy hallottam a kis csaj vinnyogását. - morgom, mivel már egyáltalán nem volt erőm a kedvesebbik felemet mutatni feléjük. Tanulni szerettem volna, csendben. Ráadásul még az sem segített rajtam, hogy Jungkook kalandjainak hála sosem tudtam rendesen kialudni magam, így rettentően fáradt voltam az elmúlt hetekben.

Választ nem kapva állok még mindig a folyosó közepén, akár csak egy idióta. Következő pillanatban a kilincs lenyomódik, majd kitárul előttem a fiatalabbik birodalmának kapuja, amiben pont ő maga állja az utamat. 

- Miért nem társulsz inkább? - vonja fel a szemöldökét kérdően, mire csak hitetlenül kifújon a levegőt szemeimet megforgatva.

Barna haja a szokottnál is kócosabban virított a feje búbján, miközben az ajtófélfának támaszkodva nézett végig. Jobb kezét még a kilincsen tartotta, ám elhelyezkedéséből sütött a magabiztosság. Mosolya szélesen elterült az arcán, amit legszívesebben letöröltem volna onnan. És, hogy csak fokozza a majd' kicsattanó jókedvem, csupán egy szétcipzározott fekete farmer volt rajta, ami alatt ott virított egy piros boxer, ami miatt hálát adtam az Istennek, hogy még az rajta van. Beljebb nézni pedig nem merek, ki tudja, hogy vajon szerencsétlen lányról milyen ruhák hiányoznak?

- Te megvesztél. - nézek barna szemeibe komor arcot vágva. - Küld haza a vendéged, mivel szeretnék végre aludni, és neked hála több mint egy hete nem volt olyanban részem.

- Igen, ezt elég sokan el tudják mondani magukról. - néz el a plafon felé, miközben nagy gondolkozást próbál eljátszani, de tudom, hogy csak színjáték az egész. 

- Jungkook! - emelem meg a hangomat, de csak annyit érek el, hogy ismét rám emeli a tekintetét.

- Hyung? - pillant rám értetlenül, ám még mosolya nem hervad le az arcáról.

- Kérlek, nagyon szépen kérlek, hogy fejezd be mára. Fáradt vagyok, és ami még jobban izgat, az a holnapi vizsgám, viszont mivel vagy oly' kedves, és nem hagysz engem csendben tanulni, így félő, hogy meghúznak. Folytassam? - vonom fel szemöldökömet, mire már arcáról el is tűnik az előbbi boldogságának jele.

- Azt akarod, hogy kidobjam Minjit? - mered hátra, az ágya felé, ahol gondolom a lány feküdt. - Pedig elég jól elszórakoztunk. - kacsint egyet, minek következtében a bent lévő említett csak felkuncog, én pedig harmadjára is megforgatom a szememet. Ha így folytatom a végén kiesnek a helyéről.

- Azt. - vágom rá határozottam, válaszul pedig csak egy fáradt, lemondó sóhajt kapok. 

- Beszéljünk. - néz rám már eltökélt, komoly tekintettel, de mire bármit is mondhatnék már megragadja a karomat, és kitol a küszöbről, hogy maga mögött be tudja zárni az ajtót, így egyedül hagyva az épp őrá váró vendéget.

Kettőt pislogtam csupán, de Kook kezemet fogva vonszolt végig a folyosón egyenesen a szobám felé.

- Mit művelsz? - szűkítem össze a szememet, ugyan is Jungkook belökve a saját szobámba, utánam lépve már zárja is be maga mögött az ajtót. - Így kell bánni egy idősebbel? 

- A kor nem számít. - néz rám halvány mosollyal az arcán. - Az a lényeg, hogy jó megvagyunk egymás mellett.

- Tévedsz. - vágom rá, kezeimet összefonva magam előtt. - Te vagy el tökéletesen mellettem, hiszen eddig nem szóltam semmit sem, hogy hogyan élsz. Talán, ha egyszer kértelek meg, hogy vegyél vissza, de te nem tetted. 

- Miért mondanék le olyan dolgokról, amik jók? - vonja fel kérdően a szemöldökét, miközben az ajtómnak dőlve kezd el méregetni.

- Azért, mert fáradt vagyok, oké? Alig alszom, mivel minden este a te, vagy az épp aktuális partnered nyögéseit hallgatom. - akadok ki, de ő rezzenéstelen arccal néz tovább - Képtelen vagyok felfogni, hogy hogy vagy erre képes.

- Arra, hogy minden nap megtegyem? - húzza féloldalas mosolyra ajkait, mire csak idegesen felsóhajtva leülök az ágyamra, hajamba túrva.

- Nem, hanem arra, hogy minden nap új emberrel vagy. Miféle élet ez? - nézek a szemébe. - Értem én, hogy fiatal vagy, meg minden. Gondolom mindent ki akarsz próbálni, de ez már sok, nem gondolod? Az a lány is egy lesz a sok közül? Mit mondasz nekik, ha találkoztok a suliban?

- Hogy egyszeri alkalom volt, mi mást? - nevet fel - Mind tudja, hogy ez csak egyszer történhet meg vele, így kihasználják az alkalmat. - von vállat szórakozottan, ami miatt csak egyre jobban ment fel bennem a pumpa.

- Idióta vagy. - szűröm ki fogaim között, és azon vagyok, hogy tényleg ne akarjak felkelni az ágyamról, és csupán nevelő szándékkal adni neki egy pofont. Talán attól megtérni, ugye? 

- Miért lennék az? - kuncog fel szórakozottan, majd ellökve magát a falaptól felém sétál. - Kiélvezem azt, amit adhatnak nekem. Jól érzem magam. - elém érve megáll, majd kezeit vállamra téve lehajol hozzám, ezzel elérve azt, hogy egy vonalba legyen az arcunk. - Neked is élned kellene egy kicsit, Hyung.

- Nem élek olyan erkölcstelen életet, amilyet te, Jungkook. - mondom ki jól érthetően, hogy biztosan eljusson az agyáig a mondatom jelentése. 

Félreérés ne essék, kedvelem a kölyköt. Nagyon jó fej, és tud segítőkész is lenni. Igaz, alig két hónapja vagyunk lakótársak ebben a kis albérletben, de a beköltözésem elején még bíztam abban, hogy nyugodt életem lesz itt. Elvégre, egy elsőéves mi rosszat tud tenni ellenem?
- Erkölcstelen? - vonja fel immár komolyabb érdeklődést kimutatva a szemöldökét. Kezeit megszorítva fogja meg vállamat, amire kicsit összerezzenek, de nem engedem meglepettségem kiülni az arcomra. Komoly tekintettel mérem végig eltökélt arcát. - Szerinted az vagyok?
Nem szeretném megbántani, viszont tudnia kell az igazságot, így halk sóhajt megeresztve bólintok egy kicsit.
- Sajnálom, de amit megteszel azokkal az emberekkel, az nem helyes.
- Akkor mégis mi lenne a helyes, Hyung? Az, hogy egész nap az iskolában üljek, magoljak és amint hazaérek szintén a tanulással foglalkozzak? - szorít még erősebben a vállamra, ami már már csak kezd sajogni ereje miatt. - Úgy, ahogyan te? Az szerinted rendes élet?
- Muszáj ezt tennem, hogy későbbiekben jó munkahelyem legyen, és jól tudjak élni. - válaszolok komor arckifejezéssel, majd megfogva csuklóit elveszem onnan, hogy ne szorítson többet.
Válaszom hallatán csak felnevet. Hangos kacaja miatt kiráz a hideg, valamiért ilyenkor tényleg ijesztően néz ki, amire még a zihált hajzata is rátesz egy lapáttal.
- Minhyuk Hyung, ne haragudj - próbálja helyreállítani szaporábbá vált légzését, és kontrollálni a vigyorát az arcán -, de te hülye vagy. - néz rám nagy szemekkel, amikből olyan érzelmeket sugall felém, amit nem tudok mire vélni. - Azt hiszed, hogy ez rendes élet? Mond csak, volt már dolgod valaha is nővel?
Kérdése hirtelen ér, én pedig csak akkor veszem észre, hogy teljesen leblokkoltam, amikor ismét meghallom gondatlan kuncogását. Megrázom fejem, úgy pillantok újra a szemben, ami most még eltökéltebb, mint percekkel ezelőtt.
- Szóval nem.
- Tessék? - próbálok meg észhez térni, majd amint végleg felfogom kérdésének lényegét azonnal megrázom a fejem. - Nem fogom megosztani veled az életemnek ezen részét. - morgok.
- A tekinteted mindent elárult Hyung. - válaszol mosolyogva, majd kezeit kihúzva gyenge szorításomból azonnal fordít a helyzeten, így már ő az aki a csuklómat fogva tartja. - Ha lányokkal nem, akkor férfiakkal voltál már?
- Te megőrültél Jungkook! - förmedtek rá és mint valami megveszett, csapdába került állat vergődni kezdek annak reményében, hogy elereszti a kezem.
Akármennyire is próbálkozom, nem sikerül. A kérdése pedig egy mély sebet kezd el felkaparni, amivel eszembe jut az a személy, akiért az életemet adtam volna. Az egyetlen olyan ember, akiért akármit megtettem volna, ha azt Ő maga kéri. Nem akarom emlékezni rá, próbálom elfelejteni, de ezzel a kérdéssel igen mélyre nyomta azt a képzeletbeli kést a hátamban.
Keze szorítása erősebbé válik, majd a következő pillanatban már az ágyam puha matracát érzem a hátamhoz simulni, miközben Jungkook felém tornyosul. Szemeim kikerekednek, lélegzetem - még ha egy pillanatra is, de - megáll. Szívdobogásom pedig kétszeresére nő ez idő alatt, mivel ez a helyzet, akármennyire is próbálom tagadni, régi emlékeket kapuját nyitotta ki ezzel a cselekedetével.
- Ki fogom deríteni. - szólal meg sejtelmesen, arcán egy önelégült mosollyal.
- Mi? - meredek rá még mindig megszeppenten. Egy pillanatra elfelejtem a korkülönbségünket is, nem, hogy még azt, mit is tervez csinálni a lakótársam.
Következő pillanatban Kook egyre jobban közelebb hajol hozzám. Ágyékom felett térdel, kezeivel még mindig csuklómat fogja, ez viszont nem állítja meg, hogy ne tudjon a fejem mellett megtámaszkodni. Ahogy közeledik, úgy gyorsul a pulzusom, amit már a fülemben is elég jól hallok. Torkomban egy hatalmas gombócot kezdek érezni, alhasam tájékán pedig egy furcsa érzést, mely bizserget. Teljesen elveszítem a képet, hisz mind ez csak pár pillanat leforgása alatt történik, míg nem Jungkook ajkai megtalálják az enyémet.
Amint puha párnái enyéimhez tapadtak összerezzenek. Hirtelen forróság kezdi el uralni a testemet, de mielőtt bármit is tehetnék a fiatal elhajol tőlem, és kaján vigyorral arcán végigmér.
- Mi van Hyung? Ledermedtél. - Állapítja meg, miközben megszeppenve meredek arcára, amin szép lassan kezd a széles vigyor egy ártatlan mosollyá válni. Fogait kivillantva kuncog fel, gondolom tekintetem láttán. - Totál vörös lettél.
Ahogy érzékelem gyermeki kacaját azonnal oldalra fordítom a fejem és megpróbálom szabályozni a szaporábbá vállt pulzusom, valamint légzésem.
Jungkook is pont ugyan olyan ártatlanul mosolyog, mint Ő. Ugyan olyan felszabadultan kacag a zavart arcom láttán. Miért van az, hogy akármennyire is próbálom elfelejteni, soha nem sikerül? Amennyire próbálok beletemetkezni a tanulásba, hogy végre kiűzzem őt az emlékeim közül, megjelenik egy másik fiú, aki ugyan olyan szabad szellemű, amilyen Ő maga volt.
Miért dobogtatja meg ennyire a szívemet az összes ártatlan pofi? Miért vagyok ennyire gyenge? És, ami a legfontosabb, miért vonzódom hozzájuk?

(...)

Lakótárs 11.

Az iskolakezdés első napjának reggelén nehezen keltem ki a már teljesen megszokott meleg, puha ágyamból. Hajnali hatot ütött az óra, illetve a mobiltelefonom ébresztő alkalmazása, így hangos zene töltötte be a szobámat, amit nagy erőfeszítés árán nyomtam ki, miután az asztalomhoz sétáltam. Sajnos sosem voltam jó ébredő, főleg, ha ilyen korán kellett azt tenni, így este a lehető legmesszebb tettem le a telefonomat, hogy reggel mindenféleképpen muszáj legyen lábra állnom, hogy megszüntessem a fülsiketítő ricsajt.
Nagyot ásítva léptem a kedvenc szőrmés papucsomba, majd csoszogtam ki a fürdőszobába, hogy egy gyors arc-és fogmosás után elkezdhessem a napomat.

Jimin vallomásának már három napja. Igazat megvallva, kicsit örültem neki, hogy igazam volt vele kapcsolatban, viszont annak már kevésbé, hogy Hoseok is beletartozik abba a bizonyos csoportba. Kiakadni is alig volt időm amikor szembeállított a dolgokkal, így csak egy vállrándítással lezártam a témát, viszont amint Namjoon társaságába kerültem, megeredt a nyelvem. Nem mondom azt, hogy kiborultam, csak képtelen voltam felfogni, hogy ilyen helyzetbe keveredtem. Miután Nam jó baráthoz méltón tarkón vágott, lecsillapodtam, így végre hagytam időt neki is beszélni. Elmagyarázta, hogy most nincs választásom, mivel szükségem van így is úgy is lakótársra, szóval csak üljek meg a fenekemen és ne foglalkozzam az életükkel.
Aznap este Jimin ismét felkeresett, viszont már Hoseokkal az oldalán és ismételten rákérdeztek arra, amit én nem akartam hallani. Feltették az új lakótárs kérdését, én pedig mi mást tudtam volna tenni, mint belemenni? Ha visszautasítom a kérésüket, akkor lehet, hogy Jimin is lelécel, szóval újra kereshetek egy embert a számlák fizetésére magam mellé. Ha elfogadom, akkor viszont zajosabb lesz a ház, illetve olyan srácok fognak körbevenni, akik, nos valljuk be, melegek. Ez a gondolat pedig, kicsit megrémített. Félreértés ne essék, eszméletlen arcok és bírom is őket, viszont azért mégis csak féltem a fenekemet. Nem mellesleg, ha Jimin lelép, akkor biztos nehezen fog megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy mi van a húga és köztem.
Még nem emésztettem meg ezt az egészet, viszont ha Namjoon se mászott rám ennyi idő alatt, akkor feltételezem a legnagyobb reményeimmel együtt, hogy Jiminék sem fogják ezt megtenni.

Álmos tekintettel bámultam a tükörképemet, miután megmostam a fogamat. Szemeim alatt hatalmas karikák ékeskedtek, így csak egy halk sóhajt ejtettem meg, majd miután megtöröltem a vizes arcomat kivonultam a konyhába, hogy egy kis életet adó kávét készítsek magamnak.
Komótosan elővettem a kedvenc bögrémet, majd miután megpakoltam kávéporral a gépet, elindítottam és a porcelán poharat szorongatva néztem, ahogy szép lassan, cseppenként megtelik a tartály.
- Jó illata van. - szólalt meg az enyémhez hasonlóan álmos hang, amit, mintha meg sem hallottam volna továbbra is lelkesen figyeltem a már félig lecsöpögött kávét. - Kaphatok?
- Nem Jimin, nem azért csinálom, hogy ne igyál belőle. - morogtam, még mindig nem felé fordulva.
- Hú, de harapós ma reggel valaki.
Felsóhajtva végre felé pillantottam. Jimin a szokásos reggeli kócos hajába túrt, miközben egy elegánsat ásított. Rövid kosarasnadrágot és egy bő pólót használt alváshoz, így ez most sem volt másként.
- Miért nem alszol? - kérdeztem kissé megenyhült arckifejezéssel.
- Helyettesítenem kell. - támaszkodott a konyhapultnak, miközben engem nézett.
- Reggel hat órakor? - vontam fel a szemöldökömet érdeklúdve, mire nemlegesen megrázta a fejét.
- Héttől.
- És az iskola?
- Az évnyitóra nem megyek, az órákat pedig majd Hoseok felveszi helyettem. -vonta meg a vállát. - így el tudtam vállalni még egy napot. Legalább jobb lesz a fizetésem. - húzta mosolyra az ajkait.
- Értem. -figyeltem, majd mikor a kávéfőző csipogással jelezte, hogy készen van a keserű nedű, kikapcsoltam, majd elővéve Jimin számára is egy bögrét, elkészítettem két adagot. Az álmos fiú boldogan fogadta el egy 'köszönöm' kíséretében, majd leült velem szemben a kis asztalhoz, ahol rendszerint ébredés után elfogyasztom a barna italt. Fáradtan szürcsöltem a meleg löttyöt, miközben próbáltam nem figyelni arra, hogy Jimin lyukat éget az arcomba, úgy bámul.
- Mondjad. - nyögtem ki két korty között, de nem néztem rá.
- Feszült vagy.
- Most ébredtem. - ekkor már ráemeltem a tekintetemet. Nem értem, mi baja? Már kora reggel elemezni akarja a kedvemet?
- Zavar valami?
- Ahj, Jimin. - tettem le magam elé a bögrét - Nincs semmi baj, csak hétfő reggel van és nemsokára iskola.
Nem szólalt meg egy ideig, csupán méregetett, ami már kezdett zavarni.
- Tényleg nem gond, hogy Hoseok is itt lakik?
Meglepődtem. Nem számítottam erre a kérdésre, így csak értetlenül meredtem rá.
- Miért zavarna? - nyögtem ki az egyetlen olyan válaszféleséget, ami eszembe jutott.
- Beszéltem Jin Hyunggal. - Na, jól kezdődik. - Megemlítette, hogy kiborultál Namjoonnak.
Szememet forgatva emeltem ismét számhoz a bögrét és kezdtem el inni ismét a kávémat. Nem akartam erről beszélni; egyrészt, mert reggel volt, másrészt, mert tényleg kínosnak éreztem azt, hogy ezt pont vele beszélem meg. Namjoont pedig esküszöm, hogy meg fogom fojtani ha legközelebb találkozok vele.
- Taehyung. - szólalt meg ismét a lakótársam, amire csak gyorsan kiittam minden cseppet a bögréből, majd felkeltem a székről, hogy azt a mosogatóba helyezzek. - Szerintem ezt meg kellene beszélni.
- Nincs miről beszélni Jimin. - fordultam felé, apró mosolyt erőltetve az arcomra. - Minden a legnagyobb rendben.
Jimin csak ült tovább és fürkészte az arcomat. Arca komoly volt, amit még nem voltam képes megszokni tőle. Előttem mindig mosolygott vagy nevetett eddig, így számomra ez az arckifejezése új volt. Egy ideig még álltam tekintetét, viszont megunva egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat és végül mozgásra bírva magam, megindultam a szobám felé. Illetve, indultam volna, mivel amint Jimin mellé értem, megragadta a csuklómat, így visszatartott. Kérdően vontam fel szemöldökömet, úgy néztem rá. Már nyitottam volna szóra a számat, viszont akármit is akartam volna mondani, minden szó elszállt a fejemből. Kikerekedett szemekkel meredtem a közvetlen előttem megállt fiún, aki úgy érezte, hogy nem elég fél méter távolság kettőnk között, így azt is minimalizálva lépett teljesen elém. Belém akadt a levegő, úgy megdermedtem, hogy mozdulni sem tudtam hirtelenjében.
- Nem érzed magad feszélyezve? - kérdezte halkan, mélyen a szemembe nézve. Alacsonyabb volt nálam, de abban a pillanatban én ezerszer apróbbnak éreztem magam mellette, mint az valójában is lehetne. Számat eltátva néztem a szemeibe, de hang még mindig nem jött ki a torkomon. - Nem félsz, hogy rád fogunk mászni? - hangja elmélyült, arca még komolyabb lett, én pedig ekkor tértem észhez, és léptem azonnal hátrébb tőle.
- Mi a fenét művelsz? - akadtam ki, bár éreztem, hogy arcom felforrósodik.
Jimin még mindig nézett, majd miután elkezdtem kihúzni kezem a szorításából, felnevetett. Elengedve kezemet ült vissza a székre és fogta kezei közé újra a meleg bögréjét.
- Te félsz tőlünk.
- Dehogy félek! - fújtattam rá. Még mindig éreztem, hogy forró az arcom.
- Taehyung. - nézett rám, én pedig, mint ha katonaságnál lettem volna, kihúztam magam. - Én Hoseokot szeretem, ő pedig elméletileg engem. Nem fogok se én, se ő feléd közeledni. Csak a lakótársaid szeretnénk lenni, így remélem, hogy ezt a feszengést végre feladod és elfogadsz minket. Hidd el, mi nem akarunk megrontani. - kuncogott tovább magában, mire én csak idegesen a hajamba túrtam, majd gyorsan faképnél hagyva rohantam be a szobámba.

Talán akkor készültem el életemben a leggyorsabban a reggeli öltözködésemben. Az biztos, hogy teljes mértékben felébredtem, viszont fogalmam nem volt, hogy ezt a kávénak, vagy Jiminnek köszönhettem. Hajamat gyorsan rendbe tettem, felvettem magamra valami értelmes ruhát, és amilyen halkan csak tudtam, elhagytam a házat.
A suli felé vettem az irányt. Messze akartam lenni most az új lakótársaimtól, akik eléggé felforgatták az életemet. Bár, ha jobban belegondolok, ezt is csak én mesélem be magamnak. Semmit sem csinálnak, ami miatt idegeskednem kellene, hiszen, ahogy Jimin is megmondta, ők ott vannak egymásnak. Miért kell ennyire eltúloznom az egészet? Már így is van egy meleg barátom, miért lenne baj, ha még plusz kettő mellé csapódna?

Nagyot sóhajtva néztem körbe az utcán, ahol meglepetően sok ember igyekezett a dolgára. Voltak, akik a munkába sietett, voltak velem egykorúak, akik valószínűleg az oktatás szent házába tartottak, és voltak azok, akik csak ráérősen sétálgattam az utcán. Megállva vártam, hogy a zebránál a közlekedési lámpa végre zöldre váltson, mikor valaki a vállamra tette a kezét, ezzel elérve, hogy hátra forduljak. Az unott arcomon egy apró mosoly jelent meg, ami csak egyre jobban szélesedett, ahogy mellém lépett.
- Jó reggelt Oppa! - köszönt Hana, aki mint mindig, ma is gyönyörűen festett.
- Szia Hana. - mosolyogtam rá, majd, hogy ne legyen feltűnő, hogy nézem, előre fordulva indultam meg, ugyan is végre váltott a lámpa. - Már ilyen korán mész a suliba?
- Igazából még lenne időm. - válaszolta, mire értetlenül pillantottam felé.
- Akkor miért vagy kint ilyen korán? - vontam kérdően fel a szemöldökömet.
Épp átértünk a zebrán, mikor megfogta a kezem, majd átfonta rajta a sajátját, így belém karolva hozzám bújt. Fejét a vállamra döntötte, de még így is tökéletesen láttam kipirult, mosolygós arcát.
- Szerettem volna veled lenni kicsit.
Akaratlanul is egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Engedve neki, hogy karoljon, úgy indultam meg ismét, de most az oldalamon egy gyönyörű lánnyal. Iskolai egyenruha volt rajta, hiszen neki még kötelező volt ezt viselnie. Hálát adtam az istennek, hogy az egyetemen már nincs ilyen követelmény. Hosszú haját most nem fogta össze, egyszerűen engedte, hogy ráomoljon a vállára.
És, hogy mi van Hana és köztem? Azután, hogy megtörtént a csók, minden nap találkoztunk. Bár, ez eddig sem volt nehéz, hiszen bátyjához rendszeresen bejárt. Most viszont már nem csak Jimin miatt sétált el hozzánk. Még titokban tartjuk az egészet, hiszen tényleg fontosnak tartom, hogy ne kapkodjuk el, akármennyire is odáig vagyok ezért a gyönyörű lányért. Nem szeretném, hogy csak pótlékként szolgáljon Minha elvesztése miatt. Ezért meg is beszéltük, hogy az első iskolai nap után, elviszem az első, hivatalos randevúnkra is. Ha az jól sikerül, akkor majd átgondoljuk azt, hogy beavatjuk e a bátyját ebbe a kapcsolatba, vagy sem.

Sajnos elég közel lakom az iskolához, így a meghitt reggeli séta nem tartott sokáig. Hanát is szívesen elkísértem volna az iskolába, - hiszen így illett volna- viszont az én óráim előbb kezdődtek, így nem volt választásom. Egy gyors puszit nyomtam a lány szájára, majd feje búbját megsimítva köszöntem el tőle, és indultam meg végre az egyetem felé.

Lakótárs 10.

Jimin pov.


Mikor a szüleim kitalálták, hogy sokkal jobb életünk lenne Korea fővárosában, mintsem Busanban egy kicsit csalódott voltam. Rengeteg emlék kötött szülővárosomhoz, amitől nehezen tudtam elszakadni. Nem szerettem volna elköltözni, viszont az ősök hajthatatlanok voltak, így muszáj volt velük tartanom, végtére is, egy akkor még csak 16 éves fiú mit kezdene egymaga egy városban?
Középiskola felénél így iskolát kellett váltanom, ami elég megrázó élmény volt számomra. Könnyen barátkozó típus vagyok, viszont egy teljesen összeszokott társasághoz nehéz becsatlakozni. Az első pár hétben nem találtam a társaságom, mindig egyedül voltam, többnyire csak a fejemen hordtam a fejhallgatómat, és a zenehallgatással voltam elfoglalva. Nem mondom azt, hogy nem közeledtek felém, mert az hazugság lenne, csupán nem éreztem jól magam egyik társaságban sem. Akkoriban még csak tizedikes voltam, még viszonylag fiatalnak számítottam, de szerencsére volt egy srác, akinek a társasága egyáltalán nem volt frusztráló. Ő volt Kim SeokJin, aki akkor töltötte utolsó évét az iskolában.
Eredetileg nem találkoztam volna vele, viszont a matektanárnak hála hetente egyszer rendszeresen találkoznom kellett vele, ugyan is ebből a tárgyból, nem volt jó. Elég rosszul ment, nem értettem a számokkal való mesterséget, és mivel SeokJin az iskola egyik legkiemelkedőbb diákja volt, így párszor megkérték, hogy korrepetáljon pár diákot. Így kerültem össze vele egy hideg, téli délutánon.
Első találkozásunkkor az iskola egyik termében bújtunk meg, és merültünk bele a számok és műveletjelek világába, ami részemről elég megterhelőnek bizonyult.
- Aish! Ez sose fog menni! - fakadtam ki, ugyan is, már vagy tíz perce ugyan azt a feladatot próbáltam megoldani.
- Ne add fel, nem olyan nehéz ez.
- Könnyen beszélsz. - sziszegtem fogaim között, mire ő csak egy fáradt mosollyal nyugtázta előbbi mondatomat.
- Mit szoktál csinálni, hogy ha tanulsz? - nézett rám kíváncsian. Ez volt az első olyan kérdése, ami a magánéletemmel kapcsolatos. Eddig csupán a matematikával való hozzáállásomra volt kíváncsi.
- Általában zenét hallgatok. - néztem rá, mire elmosolyodott.
- Akkor hallgassunk zenét.
- Komolyan beszélsz? - egyenesedtem fel ülőhelyzetemben, ő pedig csak bólintott egyet.
Elmosolyodva nyúltam zsebembe, majd vettem elő a mobiltelefonomat. Elindítottam rajta egy kiválasztott mappát és lehelyeztem a padra, kettőnk közé.
- Oké, - kezdett bele, és ismét a füzetemhez hajolt, majd lelkesen kezdte magyarázni az előbbi feladatom megoldását. - Így próbáld meg megoldani.

Miután engedte, hogy halkan szóljon valami zene a háttérben, így a tanulás is elviselhetőbbé vált számomra. A heti egy óra lassan kettőre nőtte ki magát. A tanulás végre jobban haladt, így amint befejeztük az aktuálisan kiválasztott próbafeladatokat, elkezdtünk saját magukról beszélgetni. Végre megtudtam, hogy miféle családból származik, milyen is ő valójában. Én is meséltem neki arról, hogy miért kellett ide költöznünk, hogy van egy húgom, akit mindennél jobban szeretek.
Jinnek hála a matek jegyeim javultak, viszont miután a korrepetálásainkat eltörölték, mi nem szakítottuk meg a barátságunkat. Eljártunk találkozni, volt, hogy beültünk iskola után egy kávézóba, vagy egy játékterembe, és ott töltöttük el az egész délutánt. Többször jártunk át a másikhoz, így megismerhettem a szüleit, ő pedig az enyémet. Elég szoros kapcsolatunk lett, szinte már el sem tudtam volna képzelni nélküle az életem. Ő volt az, aki körbevezetett Szöul utcáin, megmutatta a fontosabb helyszíneket. SeokJin miatt kezdtem el jobban érezni magam a változások miatt. Viszont az, amit iránta kezdtem érezni megijesztett. Túlságosan is kötődni kezdtem hozzá, amit még a vak is észrevett volna rajtam. Mindig mentem vele, a közelében akartam lenni. Ő persze mosolyogva konstatált minden egyes tettemet, amiből arra következtettem, hogy még nem jött rá arra, amitől én féltem. Tévedtem.
Már tavaszodott és a cseresznyefa virágainak szirmai már elég kezdtek hullani. Melegedett az idő, én pedig ma terveztem bevallani az érzéseimet Jin Hyung iránt. Meg is volt beszélve egy találkozó a közeli parkban, így minden tőlem telhetőt megtettem, hogy normálisan nézzek ki. Izgultam, a szívem is szaporán vert, ahogy már a megbeszélt pad mellett álltam, és vártam Őrá. Magamra öltöttem a kedvenc fekete nadrágomat, egy fehér laza pólót, valamint egy pulóvert. Először elgondolkoztam egy ingen, de végül elvetettem az ötletet, hiszen, mi van ha elutasít? Így legalább lenne esélyem elpoénkodni a dolgot, mivel nem látszik annyira hivatalosnak. Már tűkön ültem a telefonom kijelzőjét ellenőrizve, hiszen késett. Nem írt és nem is hívott, hogy mondjon valamit hollétéről, így már éppen ütöttem be a telefonszámát, hogy tárcsázzam, mikor megállt előttem egy barna hajú nálam talán fél fejjel magasabb srác.
- Te vagy Park Jimin? - nézett rám mosolyogva. Elég érthetetlen fejet vághattam, mivel mosolya szélesedett.
- Én vagyok. - szólaltam meg fél perc elteltével. Jin nem vette fel a telefont, így egy sípolás után megbontottam a vonalat. - Honnan tudod a nevem? - fókuszáltam teljesen az újonnan jött fiúra.
- Seokjin küldött ide, hogy keresselek fel.
- Tessék? - meglepetten bámultam rá, és hirtelen ezer meg egy gondolat cikázott át a fejemen, hogy miért is nem maga Jin volt az, aki eljött ma. Amúgy is, ki ez a srác? Végignéztem rajta, feje tetejétől a talpig. Egy fiatalos öltözékben lévő, nálam nem sokkal idősebb srác volt az, eszméletlen mosollyal. - Te ki vagy? - tettem fel az első kérdést, ami róla eszembe jutott.
- Jung Hoseok, szolgálatodra! - tette kezét a homlokához, mint ha csak katona lenne. Mivel még mindig nagyokat pislogtam elnevette magát. - Jin egy régi ismerőse. Megkért, hogy jöjjek el, és mondjam meg, késni fog.
- Miért nem hívott a telefonján? Nem kellett volna elrángatnia téged. - pufogtam, ugyan is nem értettem még mindig, hogy miért küldött egy számomra idegent elém, hogy elmondja ezt az információt.
- Mivel a telefonját véletlenül beleestette a budiba. - kuncogott magában. - Mivel pont nála voltam, így megkért, szóljak neked, amíg elintézi gyorsan a mobilját. -nézett rám, én pedig bólintottam egyet.
- Aha. - nyögtem, majd az eddig kezemben lévő telefont a zsebembe vágtam. - Akkor, én most megyek is. - intettem, majd indultam meg haza, mivel nem tudtam mikor jön Jin, én pedig nem szerettem volna egyedül kint ülni.
- Hova mentetek volna? - lépett mellém, pedig én tényleg azt hittem, hogy ennyi volt mára a társasága.
- Csak a parkban sétáltunk volna. - néztem előre, reméltem, hogy ezzel ő is elköszön tőlem, de nem így tette.
- Akkor majd sétálok én veled. - vigyorgott rám, akár csak egy őrült, én pedig érthetetlenül meredtem rá.
Akkor még nem tudtam, hogy ki is az a Jung Hoseok.


Azután a tálakózónk után elszállt minden bátorságom, hogy Jinnek szerelmet valljak. Elgondolkoztam, majd arra jutottam, hogy inkább megtartom elő szerelemnek és reménykedem, hogy ez az érzés elmúlik részemről. Hiszen valljuk be, még ha tudtam is Jinről, hogy a fiúkhoz vonzódik, nem lépett felém, még akkor sem, ha tudta, hogy talán én is ugyan abban a csapatban vagyok, amiben ő. Ez részemről még nem volt tiszta, és miután elszállt a lehetőségem, hogy Jin elé állva végre elmondjam, hogy valószínűleg meleg vagyok, feladtam ezt az egészet. Akkor, abban a pillanatban nagyon magam alatt voltam. Húgomnak mondtam csak el ezt az egészet, aki szerencsére megértett, és elmondása szerint már érezte, hogy ez a helyzet velem, de cseppet sem bánja.
- Ezt komolyan mondod? -néztem rá értetlenül, de ő csak mosolygott rám azokkal a gyönyörű szemeivel.
- Igen. De ne aggódj Oraboni, ezzel nincs semmi gond.
- Már hogy ne lenne?! Ha ezt anyáék megtudják, teljesen ki fognak akadni. -fogtam idegesen a fejem, majd vetettem hátra magam az ágyamban.
- Ne butáskodj már! Ha nem a lányok jönnek be, az sem baj. Legalább két bátyám lesz! - nevetett fel kicsit, de mivel nem nevettem vele azonnal abbahagyta. - Na jó, figyelj. - ült le mellém - Amikor Jin Oppa átjárt hozzánk, már tudtam, hogy mi lehet a helyzet, sőt, szerintem anyuéknak is leesett. Szóltak érte? Nem. Szóval ne idegeskedj, hanem inkább kelj fel, és menj találkozni Oppával, mert már engem zaklat, hogy nem veszed fel a telefont.

Még aznap felhívtam Jint, hogy mégis merre van. Miután leszidott, hogy nem vettem fel a telefonomat, végül elmondta, így meg is született a találkozónk helyszíne, ami nem mellesleg ugyan az a park volt, ahol múltkor nem sikerült összefutnunk. Fél óra elteltével ismét annál a padnál álltam, ahol pár napja találkoztam azzal a fiúval. Idő előtt értem ki, így csak helyet foglaltam a fapadon. Telefonomat nyomogatva vártam, hogy Jin megérkezzen, ám ekkor egy ismerős hangot hallottam meg, ahogy közeledett felém.
- Jé! Park Jimin!
Nevem hallatán felemeltem tekintetem a telefonomról, és a felém rohanó barna hajú fiút láttam, háta mögött pedig a szelíden mosolygó, zsebre dugott kezű Jint. Ismét nem értettem, hogy mit keres itt ez a srác, mikor én csak Seokjinnel szerettem volna találkozni. Már belülről duzzogtam, és szitkozódtam, de igyekeztem ezt nem kimutatni, így felkeltem a padról miközben eltettem zsebre a mobiltelefonomat. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra mire elém ért a fiú.
- Hali. - köszöntem neki, mire ő kissé zihálva, kócos hajjal megállt előttem. Kezét vállamra téve fújta ki magát a pár méteres futás miatt. - Ennyitől elfáradtál? - vontam fel a szemöldököm kérdően, de ő csak széles mosollyal arcán rám nézett.
- Dehogy. - egyenesedett ki, bár még mindig szaporán vette a levegőt. Időközben Jin is mellénk ért.
- Szia Jimin. - mosolygott rám, majd a másik fiúra nézett. - Ismered már Hoseokot, ugye?
Bólintással jeleztem a válaszom.
- Hyung. - szólítottam meg Jint, mire rám emelte tekintetét. - Őt miért hoztad? - kérdeztem halkabbra véve a hangomat, bár tudtam, hogy így is mindent tisztán hall a másik fiú.
- Mert a barátom, és szeretném, ha megismerkednél vele.
- Tessék? - szaladt hirtelen homlokom közepére a szemöldököm.
- Jin mondta, hogy jól táncolsz. - vágott közbe a még mindig szélesen mosolygó fiú. - Épp a táncterem felé igyekszem, és arra gondoltam, hogy elhívlak magammal.
- Sosem mondtam, hogy jól táncolok. - meredtem a legidősebbre, aki csak vállat vonva mosolygott egyet.
- Az lehet, hogy nem mondtad, de én láttam, és hidd el, van tehetséged.
- Szerintem jó móka lenne. - nézett végig Hoseok, mire csak szemet forgatva elindultam a hazafelé vezető úton.
- Jimin! - hallottam hangom, ahogy Jin szólítgat, de nem álltam meg, csak mentem előre. Nem akartam a másik fiúval egy levegőt szívni. Egyáltalán nem volt szimpatikus, hiszen túl közvetlen, és ami a leginkább zavart, az az, hogy Jin mellett volt. - Mi bajod? - lépett mellém, megfogva a karom, ezzel megállításra kényszerítve.
- Nem akarok azzal a sráccal haverkodni. - mordultam barátomra, aki csak értetlenül meredt rám.
- Egyszer igazán kiszakadhatnál a komfortzónádból. - váltott komolyabb hangvételre.- Hoseok nem rossz srác. Jó a beszélőkéje, és ugyan olyan eleven, mint te. Azért akarom, hogy ismerkedj össze vele, mivel szerintem elég jó barátok lehetnétek. Jó táncos, imádja a zenét, szóval adhatnál egy esélyt ennek.
- Mi értelme? - rántottam ki karom az fogásából, mire ismét felsóhajtott.
- Mert megkértelek. - nézett rám komoran, amitől kicsit vissza vettem a lendületből. Végigmértem Seokjin arcát. Láttam rajta, hogy elszánt, így ilyenkor amit akar, azt nagy valószínűséggel meg is szerzi, vagy elintézi, hogy az úgy legyen.
Nagyot sóhajtva fordultam meg saját tengelyem körül, majd indultam vissza a pad mellett ácsorgó barna hajú fiú felé. Mellé érve pedig csak egyetlen egy szó hagyta el a számat.
- Vezess.

A kezdeti ódzkodásom meglehetősen gyorsan elillant. Első táncpróbán végig nézhettem, ahogy Jung Hoseok megmutatja tudását, ezzel felcsigázva érdeklődésem. Én ugyan nem adtam bele mindent, - amit Jin meg is jegyzett- de másnap ismét megbeszéltünk egy találkozót. Hárman kezdtünk el járni táncolni, bár Seokjin csak felügyelni járt el hozzánk az elején. Leült az egyik falhoz, és nézett minket, ahogy gyakoroltunk, és saját magunk találtunk ki koreográfiákat Hoseokkal. A hangulat oldódott, én is kinyíltam, és élvezni kezdtem ezeket az együtt töltött órákat. Már vártam, hogy iskola után egyből mehessek a megbeszélt helyre, ahol találkoztam Hoseokkal, hogy együtt menjünk a kibérelt terembe. Jin kezdett leszakadni tőlünk, az érettségire való tekintettel, neki sokkal többet kellett tanulnia, így végül csak mi ketten jártunk el leizzasztani magunkat.
Az idő telt, mi pedig teljes mértékben összeszoktunk. Egymástól tanultunk különféle lépéseket, és segítettük a másikat, hogy minél jobban teljesítsen, még úgy is, hogy nincs tétje.
A tánc mellett kezdtem megnyílni előtte, így a beszélgetéseink nem csak a táncból, és a Jinnel töltött közös emlékek megosztásáról szólt. Érdeklődni kezdtünk a másik iránt, egyre többet tudtunk meg egymásról, ami teljesen elfelejtette velem azt, hogy majd' két hónappal ezelőtt, még szerelmet akartam volna vallani.
A tavasz végével letettük a vizsgáinkat, Jin pedig leérettségizett. Hoseok sajnos nem abba az iskolába járt, amibe mi ketten, de ez cseppet sem akadályozott meg abban, hogy ne találkozzunk nap mint nap. Seokjin bekerült egy jó egyetemre,  én pedig meglepő módon, a sok együtt töltött percnek hála, közelebb kerültem Hoseokhoz. Nem emlékszem, hogy mikor vallottunk egymásnak szerelmet, arra sem emlékszem, hogy milyen körülmények között csattant el az első csókunk. Az számított csak, hogy ott volt mellettem, és ugyan olyan bohókás és életvidám volt, mint az első találkozásunk alkalmával.

Forever Young 01. [Taehyung ff.]

Kezemben a svájci bicska szinte beleékelődött, ahogy a falat kapartam vele. Csak el akartam tüntetni azt az írást, amit két hónapja írtam fel, velük. ’YOUNG forever’.

Alig telt el ez a kevés idő, és szinte minden, ami jó volt az életemben, és boldogsággal töltött el már csak távoli emlék maradt. A földön szerte-szét hevertek a már üres festékszórók, kezemen pedig ezer és egy szín pompázott. Minden erőmmel azon voltam, hogy azt az emléket, illetve annak nyomát semmissé tegyem, még akkor is, ha hajnali fél háromkor zord időben, havazás közben itt kell álljak.

Hogy miért is vagyok itt? Főleg ilyenkor? Hiszen már a levegő, amit kifújok tisztán kivehető , mikor előttem szállt magasra majd oszlik el mint ha nem is lett volna ott soha. Nem csoda, hiszen január van. Ennek ellenére ruházatom inkább ősziesre sikeredett a nagy sietésben. A fehér pólómra csupán egy vékony farmeringet húztam fel, és a térdemnél kivágott nadrág sem segített abban, hogy ne vacogjak a hidegtől. Próbáltam nem törődni a mínuszokkal. Csak egy dologra tudtam koncentrálni, azt pedig graffiti eltávolítása volt.

A kemény munkámat, és elkalandozott gondolataimat egy erős kék-piros fény zökkentette ki, ami miatt szinte azonnal hátat fordítottam a sikátor falának. Amint a fények felé pillantottam, egy erősebb reflektorszerű fehér fénysugara miatt csak hunyorogni tudtam. Próbáltam kivenni, kik állnak a világosság mögött, miközben engem szólítgatnak. Annak ellenére, hogy tudtam a választ a fejemben megfogalmazódott kérdésre, kíváncsi voltam tényleg jóra gondolok-e.

Az erős vakító fényt próbáltam kizárni, így a szememet még jobban összehúzva, és jobb kezemet az arcom elé téve - amiben egyébként is ott volt a kés - , léptem egy lépést hátra, mivel az alakok egyre jobban közeledtek felém.

- Mit csinál maga? – jött a kérdés a szirénák fülsiketítő hangja mellett.

Akaratlanul is elmosolyodtam mikor a feltételezésem bebizonyosodott. Rendőrök voltak azok, akik megzavartak.

- Miért nem válaszol? – egy újabb kérdés elhangzott, és lassan teljesen kirajzolódott előttem a két rendőr körvonala, akik gyanakodva közeledtek lassú léptekkel. Az egyik sokkal magasabb volt, mint társa, ő volt az, aki merészebbnek nyilvánult, ugyan is közelebb lépett hozzám.

Futnom kellene? Talán, hiszen rongáltam, ami bűncselekménynek számít, viszont ha el is futok, csak emlékek zúdulnak rám újra, amit éppen minden erőbedobással próbálok kiverni a fejemből. Szóval akkor maradjak és hagyjam, kapjanak el?

Hátranéztem a mögöttem lévő falra. Öreg volt, nagyon kopott. Csak a mi alkotásaink díszítik, így az a régi ütött-kopott tégla tömb életre is kelhetne. Minden rajz és firka nagy jelentőséggel bír. Az egész tele van emlékekkel. Az a bizonyos golyóálló mellény. Talán jobban is megrajzolhattuk volna, ahogy elnézem. A csapatnév, amit akárhogy is szeretném, soha életemben nem fogom elfelejteni, feleslegesen erőlködnék rajta. Illetve a hét név, ami akár egy kerítés körbezárja a mellényt. Namjoon, Seokjin, Yoongi, Hoesok, Jimin, Jungkook és végül a saját nevem. Az aláírásaink eléggé elfolytak, nem csoda, hiszen aznap is siettünk.

Gondolatmenetemet újra az egyenruhások zavarták meg.

- Dobja el, ami a kezében van! – ez a hang már fenyegetően hangzott.

El is felejtettem, hogy még mindig a kezemben tartom a kést, és azt oly erővel szorongatom, hogy az ujjaim már elfehéredtek. Ilyen hatással vannak rám a barátaimmal töltött idők emlékei?

Nem szólaltam meg, csak a két férfi felé fordítottam tekintetem majd végül az egész testem. Lassan leengedtem a kezem és vele együtt a szúró tárgyat is. A magas rendőr már csak lépésekre volt tőlem, míg társa nem sokkal hátrébb tőle. Láttam, hogy elővigyázatosságból az alacsonyabbik az egyik kezét az oldalára erősített pisztolytáskán tartja, míg másik kezében az elemlámpáját szorongatja.

Amint leengedtem a kezem a rendőr újra rám parancsolt.

- Dobja el! –utasított, mire én lassan szétnyitottam a kezem, melyből az élesnek vélt, ám már teljesen elkopott kés kicsúszott, majd tompa csattanással jelezte, hogy földet ért.

Abban a pillanatban a magas rendőr egyenesen elém lépett, és gyors mozdulattal a falhoz lökött, hogy ártalmatlanítson. Miután biztos fogást talált rajtam, magabiztosan a felsőmnél fogva a járőr kocsi felé vezetett. Egyenesen a szemet irritáló fényszórók felé.

Mosolyom még nem lankadt le, annál inkább egyre szélesebbre húztam ajkamat, ami már idegesítőnek is tűnhetett, de nem tudtam megállni a vigyorgást.

A múlt miatt tudtam mosolyogni. Mikor hyunggal elkaptak minket, de mi nekünk sikerült megszöknünk. Aznap is valahol a város eldugottnak vélt sikátorában alkottunk az egyik falra, mikor ugyan úgy, mint most rendőrök tűntek fel. Aznap nem voltunk elég gyorsak, így mielőtt elfuthattunk volna, már a járőr kocsiba találtuk magunkat. Viszont mikor az őrs felé vezető úton a kocsi megállt a piros lámpánál Ő rám nézett és csak kacsintott egyet. Ez volt a jel. Szerencsére a rendőrök jóhiszeműségének köszönhetően a kezünket nem bilincselték meg, így a jelre tökéletes szinkronban kirúgtuk az autó ajtaját, és mind a ketten egyszerre kezdtünk el szaladni. Nem volt lényeg, hogy merre, csak minél messzebb a rendőröktől. Szokás szerint, amint mindketten leráztuk az egyenruhásokat a törzshelyünkön újra találkoztunk, és egy hatalmas csattanás keretében összecsaptuk a tenyerünket. Büszkén néztünk egymásra, majd elnevettük magunkat, hogy ismét megúsztunk valamit. Együtt.

És most? Ma is megállt a kocsi a lámpa piros jelzésére, de nem mozdulok. Én csupán csak az ablaknak döntve a fejem bambulok ki a kihalt, üres utcára. Eszemben sincs meglépni, most nem akarok futni. Most nem, hiszen mi értelme is lenne? Ebben a pillanatban meglehetősen jól esik az ablak hűvös felülete a homlokomon. Így szememet lehunyva várom, hogy megérkezzünk az úti célhoz, az őrsre.

Vagy még 10 perc kocsikázás után a motor búgása hirtelen abbamaradt. Szememet csak akkor nyitottam ki, mikor az ablak hirtelen eltűnt mellőlem, így majdnem előre biccent a fejem. Kérdő, ám mogorva arckifejezéssel néztem fel és próbáltam felfogni mi történt. A magas rendőr állt mellettem, fogta a kocsi ajtaját. Szóval ő rántotta ki a hideg, és nyugtató ablakot mellőlem?

- Gyerünk, befelé! –parancsolt rám, és nyomatékosítva a szavait benyúlt értem az autóba, és kihúzott a már jó meleg, kényelmes helyemről a kinti hideg éjszakába.

Lusta léptekkel közeledtem az épület felé. Mellettem a két férfi a karomnál fogva vezettek be a jól fűtött rendőrőrsre.

Mikor beértünk végig kísértek a bent lévők asztalai között. Megszokott látvány lehetett számukra, hogy egy velem egykorú srácot rángatnak be hajnalok hajnalán, ugyan is senki se nézett rám furcsállóan. Nemsokára elértünk egy üres asztalhoz, majd ellentmondást nem tűrve a székbe nyomtak. Merev tekintettel néztem magam elé, ahova a magasabbik rendőr lépett, majd velem szembe az asztal másik oldalán helyet foglalt. A társa mögöttem foglalt helyet, hogy ne tudjak sehova se menni az ő felügyelete nélkül.

Az őrsön meglehetősen aktív élet folyt, annak ellenére, hogy lassan hajnali hármat ütött az óra, a telefonok folyton csörögtek. Akaratlanul is kihallottam pár párbeszédet, miszerint baleset van több helyen a városban a csúszós, havas utak miatt.

- Remélem, tudod, hogy bajban vagy? – a hang gazdája felé kaptam a tekintetemet. A magas férfi még mindig az asztalára feszülve keresett valamit, ám miután meghallotta a kérdést azonnal felegyenesedett és olyan vigyázzállásba vágta magát, mint ha az élete múlna rajta.

- Parancsnok! – jött a felismerés a rendőr szájából.

Végigmértem a mellettem álló férfit. Köpcös, sörhassal rendelkező talán hatvanas éveihez közeledő ősz szakállas alak. Szóval ő lenne itt a főnök?

- Mivel hozták be? –kérdezte rekedt, álmos hangján a férfi. Tekintetét nem vette le rólam.

- Közterület rongálás, garázdaság. – jött a válasz szinte azonnal a kérdésre – Nem ez az első eset, hogy rajtakaptuk, ám ma egyedül volt. 

Amint elcsendesedett a magas rendőr tekintetemet felé szegeztem, majd lassan lehunytam a szemem, hogy kirekesszem magam elől a történteket.

- Meg sem lepődöm. A mai fiatalok sosem javulnak meg. –morogta a szakállas férfi, mire a szememet azonnal kinyitottam, és gyilkos tekintettel figyeltem, ahogy a vigyázzban álló férfi mellé sétál, majd az asztalra támaszkodva a papírokat nézi. – Mi a neve?

Ezt a kérdést nekem szánhatta, mivel rám nézett. Nem válaszoltam csupán lejjebb csúsztam a székről miközben összefontam a karomat magam előtt. Hogy másképp lázadhatna egy korombeli fiatal, ha nem így?

Miután nem reagáltam a magas jelvényes szintén szóra nyitotta a száját és válaszolt helyettem.

- Nem szólt egy szót sem amióta rátaláltunk.

- Majd én kikérdezem. –egyenesedett fel a rangidős, majd megkerülve az asztalt egy üvegajtós szoba felé vette az irányt.

Utána néztem, de nem mozdultam. Úgy ültem azon a széken, mint akit pillanatragasztóval ragasztottak oda. Viszont mire kettőt pislogtam már ismét talpon voltam a két rendőr jóvoltából, akik a férfi után vittek. Pár másodpercen belül már a szobában ültem, akár csak odakint. A helyiségben csak egy asztal volt és két szék, amik egymással szemben álltak az asztal két szemközti oldalán. Vallatószoba? Már csak ez hiányzik.

Az ősz szakállas férfi átvette a papírokat a kisebbiktől, majd kihessegetve őket az ajtón levő reluxát leengedte. Így biztos nem lát be majd senki, és még a sötét kínvallató szituációt is megoldotta. Talán rám akar ijeszteni?

Lassú léptekkel az asztalhoz sétált, majd az iratokat leejtette, ami nagyot csattanva érte el végső nyughelyét. Az előttem lévő székbe helyezte el magát, majd higgadtan fellapozta az iratokat.

- Hogy lehet, hogy ma egyedül voltál? –hangja meglehetősen nyugodt volt, ám ez engem valamiért nagyon is frusztrált. Kezeimet az asztal két szélére helyeztem, majd kaparni kezdtem azt idegességembe.

Tekintetemet egyenesen a férfin tartottam. Nem akartam válaszolni neki.

Érezhette, hogy elszántan figyelem, mivel felnézett egy sóhajtás keretében.

- Ha nem vagy hajlandó együttműködni kénytelen leszek eljárást indítani ellened és a kis barátaid ellen. Ez persze súlyosabb következményekkel járhat. – kezdett bele a mondanivalójába.

Nem hátráltam, arcom rezzenéstelen volt, csak az asztalt kapartam. Egy ideig komoly farkasszemet néztünk egymással, ám mikor megunta újra megeresztette mély kaparós hangját.

- Van rólatok felvételünk. –ekkor lepillantott a papírokra – A város több helyszínéről szerencsére. Ahol a barátaiddal graffitit készítetek. Mindegyikőtök jól látszik rajta és csak egy szavamba kerül, hogy utána nézzenek jobban, kik is az elkövetők. –a mondata végén felpillantott rám.

Abbahagytam az asztal kaparászását és lesütöttem a szememet. Nem lenne jó, ha jobban belemélyülnének ezekbe a felvételekbe. Ha igazat mond az öreg, nagy bajba kerülnek a srácok az én hibámból. Észrevehette, hogy kizökkentem és elvesztettem a bizalmam, mivel egy mosoly keretében folytatta a monológját.

- Viszont, ha hajlandó vagy elmondani magadról pár dolgot nem intézem el, hogy nagyobb ügy legyen ebből. Szépen megoldom, hogy ezek a kisebb kihágások ne lássanak napvilágot és téged is csak ma estére tartalak bent. –mondata végén összefonta maga előtt a kezeit miközben elégedetten hátradőlt a székében.

Pár percig csendben gondolkoztam. Nem lenne a legjobb, ha miattam a fiúkat is meghurcolnák. Egyikük sem tud arról, hogy ma este kijöttem. Mind azt hiszi, hogy otthon fekszem betegen egy jó meleg tea mellett. Muszáj egyedül elvinnem a balhét.

- Nos? –jött a már türelmetlen kérdés, de a mosoly nem lankadt a férfi arcáról. Beleegyezően bólintottam.

- Neve?

Pár pillanat erejéig vacilláltam, de végül szóra nyitottam a számat.

- Kim Taehyung.

- Kora?

- Huszonkettő.

- Szülők?

Itt megfagyott a levegő. Tekintetemet oldalra fordítottam, egyenesen le a földre. A rendőr ekkor felnézett rám kíváncsian, majd kérdését még egyszer megismételte, ám ekkor már hangosabban.

- Szülők?

- Nincsenek szüleim. – válaszoltam miután újra felnéztem egyenesen a szemeibe. Próbáltam halkan beszélni, bár szerintem kihallhatta, mivel miután lassan kifújta a levegőt a tüdejéből ismételten a papírokra figyelt és írni kezdett valamit.

Pár pillanat múlva ismét felnézett. A tollat a kezébe lazán tartotta, játszott vele. Méregetett egy ideig, majd megköszörülte a torkát és letette az íróeszközt a kezéből. Újabb kérdés jött.

- Testvérek?

- Nincsenek. –feleltem ugyan olyan hanggal, mint előbb.

Még nézett egy ideig, majd újra tollat ragadva nekiállt írni valamit. Pár kérdés után és 15 perc elteltével összefogta egy kupacba a papírokat, majd felkelt az asztaltól.

- Mivel együtt működtél és ígéretet tettem csak éjszakára tartalak bent. – az iratokat a hóna alá vágta és megindult az ajtó felé, ám mielőtt kilépett volna a küszöbön megtoppant. Hátranézve ismét végigmért majd megszólalt – Remélem ez az első és utolsó alkalom, hogy ilyen körülmények között találkozunk Kim Taehyung.

Percek múlva az őrs egyetlen és szerencsémre üres cellájában voltam. Lassan hajnali négyet ütött az óra, így nem csoda hogy miután leültem az ágynak titulált valamire és neki dőltem a falnak a szemeim maguktól csukódtak le. A folyamatos párbeszédek és telefoncsengések zaja tökéletesen monoton volt ahhoz, hogy álomba szenderüljek.

Mint ha csak pár perc telt volna el, a cella hangos vasrácsának zaja ébresztett fel. Kótyagos fejjel néztem fel miközben próbáltam kitalálni mi is történik körülöttem. Akkor vettem észre, hogy eldőltem, így már nem ülő helyzetben vagyok. Arcom zsibbadt a kemény ágy miatt, hajam is kócos volt. A zaj felé pillantva vettem észre, hogy a magas rendőr áll a vasrácsbörtön ajtajában.

- Mehetsz. –mondta egyszerűen, majd nyomatékosítva szavait félre állt, hogy szabad utat hagyjon számomra.

Nem aludhattam többet három, vagy négy óránál, de nem vártam meg, míg többször szól. Feltápászkodtam és egy ásítás keretében a hajamba túrva megindultam a férfi felé. Miután mellé értem, megálltam egy pillanatra és ráemeltem tekintetemet.

- Tűnés! –mordult fel.

Minimális illemet mutatva a férfi felé biccentettem egyet és végül kisétáltam a rendőrségről. Amint az utcára értem elgondolkoztam, hogy visszafordulok. Az éjszaka folyamán a havazás nem hagyott alább, így elég szép fehér lepel borította az utcát. A hideg szél sem állt el ez alatt a pár óra alatt, így csak szorosan összehúztam magamon a farmeringet és egy sóhaj keretében elindultam oda, amit mások otthonnak hívnak.