***
Iskolakezdés. A legtöbb diák ilyenkor mosollyal az arcán vonul be az intézmény falai közé. Vannak aki a tanulás izgalma miatt, mások pedig a rég nem látott osztálytársuk miatt olyan izgatott. Természetesen vannak olyan tanulók is, akik egyáltalán nem örülnek az évkezdésnek. Nos, én is közéjük tartozom.
Ez már a harmadik évem ebben az átkozott épületben, és valljuk be, akármennyire is szerettem volna, elég lassan telt el ez az idő is. Nem arról lenne szó, hogy nem vagyok jó tanuló, csupán az osztályom nem éppen egy álomvilág. Ami azt illeti, már első napon nem éreztem otthon magam, de akkor csak kezdeti nehézségnek tudtam be. Viszont ez az érzés az idő múlásával sem halványult el. Az osztálytársaim ugyan olyan távoliak voltak tőlem, akár csak a kezdeteknél. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem azokon az alkalmakon, mikor társas projekt készítésekor egyedül maradtam.
Ez alatt a három év alatt viszont megtanultam kezelni a helyzetet, így, hogy elfoglaljam magam zenét hallgattam. Minden egyes napom azzal telt, hogy az órákat követően a szünetekben a fejhallgató a fejemen pihentetve hallgattam a zenéimet.
Mivel ennyire kívülálló voltam a saját osztályom számára, senki sem szeretett velem mutatkozni. Ennek eredményeképpen állandóan egyedül voltam. Minden nap egyedül ettem az iskola valamelyik eldugott sarkában, vagy ha a jó idő engedte, akkor a szabadban, az egyik félreeső padon, hogy még véletlenül se adjam meg valakinek a lehetőséget, hogy hozzám szóljon. Az állandó magányommal pedig azt is kiérdemeltem, hogy bizonyos napokon a tanterem takarítása rám háruljon.
Délután öt óra van ma is. Péntek, így szerintem rajtam kívül senki sem tartózkodik az iskolában pár túlórázó tanáron kívül, szóval megengedhetem magamnak, hogy nyugodtan hallgassam a zenémet, miközben ismét a tanterem mocskát kaparom össze hőn szeretett osztálytársaim után. Talán fél órája kezdtem bele a takarításba, de még így is elég sok minden maradt hátra. Általában gyorsabban megy ez a művelet, ha több ember van beosztva, viszont az én drága és kedves társaim úgy gondolták, hogy egyedül is képes vagyok megoldani ezt. Nem hazudtak, hiszen tényleg képes vagyok kitakarítani egymagam az osztálytermünket, csupán annyi a gond, hogy valamikor este fogok végezni vele. Természetesen ez cseppet sem foglalkoztatja őket.
Hajamat szokás szerint lófarokba fogtam össze, fejemen pedig a kedvenc fejhallgatóm díszelgett. Hangerőt maximumra állítottam, és így takarítottam még másfél órán keresztül.
Valamikor este hét fele végleg készen is lettem a teremmel, hiszen még fél órát szenvedtem a padok lemosásával is. Ha már lúd, legyen kövér, nem?
Tél lévén ez alatt az idő alatt hamar besötétedett, így akármennyire is próbálok óvatos lenni és épségben haza jutni, elég veszélyes környéken lakom. Amint leszáll az éjszaka a környék ahol élek tejesen megváltozik. Ismeretlen alakok mászkálnak, így amennyire csak tudok láthatatlanná válok, míg be nem léptem az otthonom ajtaján. Erre pedig már kifejlesztettem egy eljárást. Iskolai egyenruhámat még az osztályteremben szoktam átváltani, egy fekete nadrágra, valamint egy fekete bő kapucnis pulóvert húzok az ingemre. Kabátot is vennék fel, viszont azt valamelyik kedves osztálytársnőm magáénak tulajdonította pár nappal ezelőtt, így erről le kell tennem. Gyors léptekkel hamar kimelegszem, és meglepően gyorsan haza tudok sétálni.
Miután teljesen átöltöztem táskámból kivettem egy fekete baseball sapkát, amit azonnal a fejembe is tettem és a szemembe húztam. Szoknyámat száműztem táskám belsejébe, fejhallgatómat meg lazán a nyakamba helyeztem. Legalább addig nem szándékozom bekapcsolni a zenét, míg el nem hagyom az iskola területét.
Kilépve a teremből lekapcsoltam a világítást, és elindultam az üres, vészfénnyel kivilágított folyosón. Ilyenkor szerettem egyedül sétálni, hiszen nem lök fel senki sem a folyosón, és legalább kényelmes tempóban tudok haladni a lépcsőn is.
Amint leértem a földszintre megtoppantam. A folyosó végén lévő egyik teremből kiszűrődött a fény, ami ilyenkor egyáltalán nem szokványos. Az összes tanár tudja, hogy vannak napok, mikor későn megyek el, viszont azt hiszik, csupán tanulok. Milyen tudatlanok.
Kíváncsiságom miatt egyből közelebb merészkedtem, hogy kiderítsem mi a fény forrásának oka. Talán az utolsó diák elfelejtette lekapcsolni a villanyt, vagy csak tényleg van olyan elvetemült tanuló, aki péntek este hét órakor még tanul az iskolában?
Lassan lépkedtem, az utolsó terem csupán három ajtónyira volt tőlem. Fülelni kezdtem, hallottam, hogy beszélnek bent, viszont nem voltam még elég közel ahhoz, hogy tudjam kik azok, és miről beszélnek. Több információt szerettem volna, szóval még közelebb merészkedtem, ám amint elértem az utolsó előtti ajtót, hirtelen pár alak lépett ki a felkapcsolt lámpájú szobából. Szerencsém, hogy egyik tantermet sem szokták ajtóra zárni, hiszen ha ezt megtennék, most lebuktam volna. Abban a pillanatban, hogy kiléptek az idegenek, én máris berohantam a nyitott ajtajú terembe, és amilyen gyorsan csak tudtam búvóhelyet kerestem. Sötét volt, így nem volt könnyű feladat tájékozódni, de még az is megnehezítette a feladatomat, hogy a terem nem szokványosan volt elrendezve. A padok eltűntek a terem közepéről, így sok esélyem nem volt elbújni, ám akármennyire is igyekeztem, sikerült kitapogatnom valami állvány félét, ami mögé azonnal be is húzódtam. Abban a pillanatban kapcsolták fel a villanyt, így amennyire csak tudtam összehúztam magam az új búvóhelyem mögött guggolva.
- Ah, fáradt vagyok! - Szólalt meg az első érkező. Egy férfi hang volt az.
- Ne kezd megint. - Követte a második férfi hang az elsőt. - Még csak két epizódot vettünk fel.
- Igen, de vagy másfél órája, hogy forgatunk. Most kaptunk csak szünetet.
- Fejezzétek be. - Itt is a harmadik, szintén hímnemű egyed hangja. - Még egyáltalán nem végeztünk, szóval ezt tartogassátok inkább otthonra.
Ekkor tudtam csak jobban megnézni hol is vagyok. Az állvány, ahol menedéket találtam egy ruhaállvány volt, rajta tele férfi ruhákkal. Szerencsémre teljesen eltakart az érkezők elől, de még így sem értettem mi történik éppen. Forgatnak? De mégis kik ők?
- Srácok! Gyertek vissza! Perceken belül folytatjuk! - hallottam még egy ismeretlen hangot, mire csak egy kórusos sóhajtás volt a válasz.
Megkönnyebbültem, hiszen ha kimennek, én is tovább tudok állni. Pár lépés után elcsendesedett a terem, így valamennyire kimerészkedtem. Szerencsémre üres volt, és még a lámpát is égve hagyták, szóval biztosan megtalálom az ajtót. Minél előbb ki szerettem volna jutni, így azonnal kiléptem aktuális rejtekhelyemről, és a kijárat felé vettem az irányt.
- Egy pillanat, mindjárt megyek én is! - hallottam meg az egyik srác hangját szinte az ajtó mellől. - Kimosom a kontaktlencsémet.
Nem kellett nekem több, azonnal megfordultam, és visszarohantam a reményeim szerint jól funkcionáló ruhaállvány mögé. Szívem a torkomban dobogott, annyira ideges voltam, hiszen valljuk be, ki örülne neki, ha kukkolót találna a dolgai között?
Amint visszavonultam máris belépett az a bizonyos személy. Nem mertem kinézni ki lehet ő, de jól hallottam ahogy elsétál előttem, és a terem másik végéhez megy. Ott motoszkált, én pedig megláttam a lehetőséget ebben. Kicsit kinéztem a ruhatömeg mellett, hogy pontosan tudjam hol is áll az az illető, aki megnehezíti a jelenlegi helyzetem. Háttal állt nekem, de egyenruhájából tudtam, hogy ebbe az iskolába járhat. Kik a fenék ezek, hogy ennyire átrendezhették a termet?
Megfogtam az esélyt, amit adott számomra, így lassan felegyenesedtem, és halk, ám annál nagyobb léptekkel indultam meg az ajtó felé, remélve, hogy nem vesz észre. Már csak pár méter választott el a kijárattól, viszont ekkor felsóhajtott mögöttem. Megfagytam állóhelyzetben, de mint az előbb, most is a kíváncsiságom nagyobb volt, mint kellene, így hátrafordultam. Abban a pillanatban tette ezt ő is.
Vörösesbarna haja volt, és egy elég ostoba, divat szemüveget vett fel éppen magára. Hogy ezt honnan is tudtam? Hiszen pont a kontaktlencséje miatt jött vissza, akkor meg nem kellene neki az a vékony keretes szemüveg.
Ha eddig nem vert gyorsan a szívem, akkor most már biztos. Amint realizálta, hogy egy légtérben vagyok vele, azonnal szóra nyitotta a száját, de ezt már nem vártam meg. Azonnal az ajtó felé fordultam, és futásnak eredtem.
- Hé!
Utánam szólt, de nem foglalkoztam vele. Ha elkapnak, nem úszom meg egy bocsánat kéréssel, hiszen tényleg beléptem egy olyan helyiségbe, amiben a dolgaik voltak. Szaladtam, nagyokat lépve egyenesen a sötét folyosón át, fel a saját termemet célul kitűzve, de ő futott utánam.
- Kihyun! - hallottam meg tompán a nyavalygó férfi hangját. - Hova futsz?
- Mosdó! - kiáltotta vissza a más vészesen közelemben lévő fiú.
Nem vagyok rossz sportoló, de képtelen vagyok rövid idő alatt nagy hosszt lefutni, amit persze a lépcsőzés sem könnyített meg. Mi több, ellenkezője, le is lassultam miatta. Zihálva téptem fel az első terem félig bezárt ajtaját, de amint átléphettem volna a küszöböt csuklómon megéreztem a szorítását, ami visszarántott. Egy másodperc leforgása volt az egész, de képtelen voltam felfogni mi is történik valójában.
Szaporán vettem a levegőt, hogy friss oxigénhez jussak, miután hátam a hideg falnak préselődött. Fejemet azonnal lehajtottam, szemeimet lesütöttem, és hálát adtam fekete sapkámnak, hogy a napellenző része kitakarja az arcom nagy részét, hiszen nem akartam ránézni. Közvetlen előttem állt, zihálva.
- Ki vagy te, és hogy jutottál be a forgatásunkra?
Nem akartam válaszolni neki, így csak a kezemet kezdtem el veszettül rángatni, hogy kiszabaduljak a szorításából, de emiatt csak erősebben fogott.
- Kérdeztelek!
- Eressz! - vágtam rá, de ezzel csak azt értem el, hogy másik kezével a falba csapjon, pontosan a fejem mellett. Tenyere a fallal találkozva erős hangot adott, mire összerezzentem. Megdermedve meredtem a mellkasát bambulva.
- Ne akard, hogy szóljak a biztonságiaknak. Nem kellett volna belógnod. Képeket is készítettél?
- Nem vagyok paparazzi! - förmedtem rá, bár már nem akkora hangerővel, mint az előbb.
- Akkor áruld el, hogy miért vagy itt?
- Ide járok.
- Kétlem.
- Tessék? - erre már megemeltem a fejem. Egyenesen a szemébe néztem. - Mit mondtál?
- Kétlem, hogy ebbe az iskolába jársz, még egyenruhád sincs. Arról nem is beszélve, hogy rég bezárták az intézményt.
- Ch. - húztam grimaszra a számat. Ismerős volt a srác, biztosan láttam már valahol a képét, de másra nem emlékeztem vele kapcsolatban. Végigmértem a fiút tetőtől talpig. Tény, a mi intézményünk egyenruhájában volt, de itt valami nem stimmelt. - Ha azt mondod, hogy bezárták a sulit, akkor mit kerestek még itt? Valami idióta videót forgatsz a haverjaiddal, hogy feltöltsetek az internetre, hátha kaptok pár pozitív visszajelzést? Talán nem megy a tanulás, hogy efféle szánalmas dologhoz kell folyamodnotok?
- Mi?
Elértem, hogy kizökkentsem a pillanatnyi komolyságából, hiszen olyan hitetlen fejet vágott, amit talán még én is elhittem volna, ha olyan kedvemben talál. Szememmel zakóján lévő névjegykártyára pillantottam, majd egy magabiztos mosolyra húzva ajkam, kirántottam keze közül a csuklóm, majd azonnal ellöktem magamtól, így végre elértem, hogy egy lépést hátráljon tőlem.
- KiHyun. - néztem fel a még mindig meglepett íriszeibe. - Fogalmam nincs, hogy melyik osztályba jársz, de biztosra veszem, hogy egy idősek vagyunk, így elnézem, hogy így bántál velem. - mértem végig újból. Meg kell hagyni, helyes volt.- Szóval akkor, most lelépek.
Azzal, mint ha mi sem történt volna elindultam a lépcső felé, és reménykedtem, hogy most az egyszer beválik, hogy önmagamat adom, és nem húzom be fülem-farkam ha baj van. Nem jött össze. Szintén megragadta a csuklómat, és visszarántva ismét az előbbi pozícióba kerültünk, ám ez úttal most mindkét kezemet lefogta.
- Először is, biztos, hogy idősebb vagyok nálad. Másodjára pedig, tudod te, hogy ki vagyok én?
Gyilkos tekintettel meredtem rá. A csuklóm sajgott, de nem akartam gyengének látszani előtte, nem érdemelné meg. Elég, ha az osztályom azt hiszi, hogy egy semmirekellő vagyok. Muszáj vagyok játszani azt a szerepet, amit az előbb kezdtem el.
- Tudnom kellene? - néztem egyenesen a szemeibe. - Na és te? - vontam fel a szemöldökömet kérdően. - Te tudod, hogy én ki vagyok? - vágtam vissza.
- Nem. - válaszolt szárazon, mire elvigyorodtam.
- Ha te nem tudod, akkor nekem miért kellene?
Elcsendesedett. Végigmért, ami már lassan zavaró volt. Nagyon is.
- Komolyan ebbe az iskolába jársz? - nézett végül a szemembe, mire csak magasabbra vontam fel a szemöldökömet.
- Nem ezt mondtam az elejétől kezdve?
- Akkor minek futottál el előlem?
- Mivel bementem egy olyan szobába, amiben a ti cuccaitok vannak. Ha eltűnne valami, biztos rám kennétek az ügyet, ami a legkevésbé sem hiányozna.
Mondatomra csak halvány mosolyra húzta a száját, majd fejét előre hajtva megkönnyebbülten felsóhajtott. Jobban a falhoz kellett lapuljak, ugyan is, így nagyon közel volt már hozzám.
- Hál' Istennek. - fújta ki az eddig valószínűleg bent tartott levegőjét, én pedig erre csak nyeltem egy hatalmasat. - Akkor nincs veszélyben a forgatás.
- Izé... - próbáltam megszólalni, ám azonnal bennem akadt a levegő, ahogy felemelte a fejét.
Arca közvetlen előttem volt, úgy nézett a szemembe. Megakadtam a beszédben, csupán az ajkaim nyíltak szét az épp kimondani akart szavak miatt. Döbbenten meredtem a fiú íriszeibe. Gyönyörű barna szemei voltak, bár, a vészfény nem tette lehetővé, hogy ennél többet megtudjak az arcáról. Soha senki nem jött ennyire közel hozzám, valószínűleg ezért blokkoltam le ebben a pillanatban. Próbáltam összeszedni magam, de képtelen voltam rá, csak akkor eszméltem fel, mikor a lépcső felől meghallottam egy hangot.
- Kihyun! Merre vagy már?
A fiú azonnal elhátrált tőlem, de még mindig nem eresztette a csuklómat. A lépcső felé fordulva válaszolt.
- Mindjárt megyek.
- Eltévedtél? Segítsek?
- Nem kell segítened!
- Oh, azt mondtad, menjek? - egyértelműen kihallatszott az idegen hangjából, hogy jól szórakozik az ellentmondása közben.
- A szentségit Minhyuk. - szitkozódott az előttem álló srác, én pedig elkezdtem a kezem kiszabadítani szorításából. Semmi jó nem származhat abból, ha még egy idióta szájhős meglát. - Nem mész sehova. - nézett rám azonnal, majd bal kezemet elengedve berángatott a mellettünk lévő terembe, amibe én is be akartam menni előle. Bezárta az ajtót, én pedig elképedve bámultam rá. - Gyere. - húzott maga után, ám az első adandó alkalommal nekiment az egyik padnak, ami valószínűleg elég kellemetlen volt, mivel felszisszent. A hangzavarról meg nem is beszélve. Nem törődve az imént történtekkel húzott továbbra is maga után, miközben kezével tájékozódni próbált. Akármennyire is próbáltam kiszedni a kezem az övéi közül, képtelen voltam rá. Túl szorosan fogott. - Hol lehet itt elbújni? - forgolódott, bár még én is alig tudtam kivenni az osztályterem berendezését a sötétben, nem csoda, hogy ő is képtelen rá.
- Minek akarsz elbújni? Eressz el inkább, és had menjek!
- Ha az az idióta odakint meglát, biztos hogy nem úszod meg. - fordult felém. Abban a halvány fényben, amit a hold, illetve utcai lámpák fénye nyújtott láttam mennyire komoly arccal fürkész. Nagyot sóhajtva adtam be a derekam, majd átvéve az irányítást a tanári asztal mellett lévő szekrényhez vezettem. Szerencsére az emeleti termek ugyan úgy vannak elrendezve. Kinyitottam a szekrény ajtaját, és szabad kezemmel benyúltam, kitapogatva a szekrény tartalmát.
- Remek. -sóhajtottam fel.
- Mi van? - kérdezte halkabbra véve a hangerőt.
- Tele van pakolva, kétlem, hogy beférnél. Elég nagy a fejed hozzá. - húztam gúnyos vigyorra ajkaimat, de erre csak felciccentett nemtetszését kimutatva.
- Ostoba.
Körbefordult, de amint tudtam volna válaszolni, ismételten húzott maga után, egyenesen a tanári asztal mögé. Menekülni akartam, de lerántott a földre, maga mellé.
- Mit képzelsz? - mordultam rá, de már be is tolt az asztal alá, és mielőtt még ki tudtam volna mászni, ő maga is bebújt mellém. - Megörültél? - rivalltam rá, talán hangosabban is, mint kellett volna, de ekkor szabad keze a számra tapadt, ezzel is elhallgattatva engem.
- Kihyun! - hallottam meg a folyosóról annak a fiúnak a hangját, aki nemrég még a lépcső fele járt.- Kihyun!
- Maradj csendben. - suttogta nekem.
Nyeltem egyet a helyzet miatt. Végre elengedte a kezemet, ám azt is csak azért, hogy jobban beljebb tudjon mászni. Egymás mellett ültünk, én felhúzott lábakkal, míg ő csak a jobb lábát tudta felhúzni, a másik még kilógott az asztal alól. Sötét volt, így nem sok esély volt arra, hogy meglátnak minket, de úgy látszott, hogy ez a srác biztosra akar menni.
- Kihyun! - már egy másik srác hangja is megszólalt kintről, mire a keresett személy összerezzent.
- Fenébe. - morogta mellettem. Kezei jobban tapadtak számra, ami miatt kezdtem feszengeni. Kezeimmel megragadtam kézfejét, és kezdtem lehúzni, ám ezt észrevéve azonnal cselekedett. - Maradj! - utasított, ám szót fogatlan egy lány vagyok. Képtelenség, hogy egy vadidegen srác szavaira hallgassak. Lehúztam kezét számról.
- Nem vagyok egy házi kedvenc, akinek parancsolhatsz! - sziszegtem fogaim között, de lehet nem kellett volna ezt tennem. A srác szemében ,mint ha valami megvillant volna, de nem tudtam tovább megfigyelni.
Akár csak a folyosón, most is másodpercek töredéke alatt történt meg a helyzetváltozás. A tanári asztal alja nem szolgált nagy férőhellyel, főleg nem két ember számára. Kihyun - mivel már annyiszor hallottam a nevét, hogy képtelenség lenne elfelejteni- lábait felhúzva zárt ölébe, ezzel menekülési utat nem hagyva számomra. Én mivel már indultam kifele, és úgy húzott vissza, a térdelve, a lábfejeimen ülve meredtem egyenesen a szemébe. Közel volt. Megint.
- Mit művelsz? - kérdeztem megszeppenten, hiszen kezeit azonnal az asztal falapjának támasztotta, tökéletesen lemásolva a pár perccel ezelőtti önmagát, mikor is a folyosó falánál csinálta ezt. Míg lábai közrezártak, kezeit fejem mellett támasztva meredt rám komoly arccal.
- Elhallgattatlak.
Elkerekedtek a szemeim, hiszen amint kimondta azonnal közelebb hajolt hozzám. Szívem a megszokottnál sokkal gyorsabb tempóra kezdett. Már a torkomban éreztem lüktetését, fülemben is hallottam a vérem áramlását, ami eltompította a folyosón lévő srácok hangját. Ajkaim kiszáradtak, gyomromban pedig meglepő, furcsa érzés kezdett uralkodni. Hirtelen lett melegem, pedig az iskolában már rég lekapcsolták a fűtést. Kihyun pár centire megállt, így tökéletes rálátásom volt ismételten a szemeire.
- M.. mi? - nyögtem halkan, szinte alig hallhatóan, mire a srác csak elmosolyodott.
Elérte, hogy elakadjon a szavam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése