Téged védve! [2/2]

A hideg éjszaka kellős közepén meredtem magam elé, miközben próbáltam elvonatkoztatni a még hidegebb betonfalról, amihez a teljes hátam hozzásimult.  Barna tincseimet a hirtelen jött hűvös szél égnek emelte, de pár másodperc leforgása alatt, azok vissza is álltak eredeti helyükre, betakarva vele homlokomat. Előttem legjobb barátom állt, már zavaróan közel testemhez, viszont ahogy láttam, ez neki egyáltalán nem okozott problémát. Szemeiben elszántság tükröződött, amivel egyenesen íriszeimbe fúrta tekintetét.
Elhült arckifejezéssel, sápadt arccal és hitetlen szemekkel meredtem vissza rá. Amit az előbb mondott, egyáltalán nem tudtam felfogni. Ezek a szavak biztos, hogy az ő szájából jöttek?
- Tessék?
Csak ennyit tudtam kinyögni, majd egy perc csend elteltével. Yoongi szemöldöke kérdésemre megemelkedett, miközben elhúzva száját fintorodott el.
- Felejtsd el!
Válaszolt, majd elrugaszkodott a kőfaltól, ezzel végre engem is szabadjára engedve. Értetlenül pislogtam rá, ő pedig ráfogott sapkája napellenzőjére, levette magáról a fejfedőt, majd miután idegesen beletúrt szőke lóboncába vissza is helyezte a fekete baseball sapkáját kobakjára. Ismét csettintett egyet nyelvével, hogy újra tudtomra adja nemtetszését, majd elindult az alagút belseje felé.
Megszeppenve meredtem utána pár másodpercig, végül lábaim maguktól indultak meg, így pár nagy lépés után be is értem. Megfogtam felkarját, hogy megállásra késztessem.
- Yoongi, várj! Amit az előbb mondtál...
- Mondtam, hogy felejtsd el! - morogta az orra alatt, miközben megajándékozott egy mérges tekintettel.
- Yoongi!
- Eressz el. - nézett végül maga elé, várva azt, hogy teljesítem a kérését, de nem tettem.
- Nem.
- Mondom, eressz el!
- Nem.
- Hoseok! - fordult ekkor végre felém. tekintete könyörtelen volt, tudtam, hogy ilyenkor békén kell őt hagyni, viszont erre nem voltam most képes.
- Nem engedlek el, mivel nem válaszoltál nekem!
- Nincs mit mondanom.
- Az előbb volt!
- Ch. - mért végig tetőtől talpig, miközben egy gúnyos vigyor jelent meg az arcán, ezzel felfedve azt a Min Yoongit, aki elől sok ember nyúlcipőt húz, ha szemben találja vele magát. - Biztos rosszul hallottad.
- Ne játszd meg előttem a könyörtelen, rossz fiút. Az Isten szerelmére Yoongi, a legjobb barátod vagyok, tudom mikor nem vagy önmagad.
- Oh, igen? - kérdezte a szokottnál magasabb hangnemben. - Nem vagyok önmagam? Tényleg úgy gondolod?
- Úgy. - álltam tekintetét.
Volt egy sejtésem, hogy ha ezt tovább folytatom, akkor át fogom lépni azt a bizonyos határt, de kockáztatni akartam. Az a határ, Yoongi számára csak egyet jelent. Ha valaki elég bátor, és átlépi, akkor biztosra veheti, hogy jobb esetben sajgó testtel, és felszakadt ajkakkal sétál haza. Rosszabb esetben kórházban köt ki. Mégis úgy érzem, hogy most nem ereszthetem el. Nem engedhetem neki, hogy itt hagyjon.
- Ne húzd ki a gyufát Hoseok.
Ajkaimat egy egyenes vonalba préseltem össze. Ideje látnia azt, hogy nem vagyok egy anyámasszony katonája. Pontosan tudja, hogy én nekem is van épp úgy elég erőm ahhoz, hogy elbánjak valakivel, csupán én az eszemet használom előbb, mintsem az öklömet.
Most én akartam lenni az, aki a beszélgetést irányítja, és Yoongi esetében ezt egyetlen egy módszerrel tudom csak elérni. Nekem kell uralnom a helyzetet. Kockáztatnom kell, szóval azt is figyelembe kell vennem, hogy van rá esély, miszerint tényleg vérző, felszakadt szájjal fogok haza sétálni ma este.
Erősen megszorítottam a karját, majd rántottam egyet rajta, hogy most az ő háta simuljon a végig graffitizett falhoz. Kezeimmel erősen markoltam rá bicepszeire, ezzel biztosan lefogva őt. Bal lábammal megtámasztottam magam, hogy az egyensúlyomat tökéletesen meg tudjam tartani, míg a jobbal barátom két lába közé léptem erősen az ő bal lábfejéhez nyomva azt, ezzel elérve, hogy a megszokottnál nagyobb terpeszbe helyezkedjen el. Ezt még ő tanította nekem, neki pedig az apja, aki pedig a seregben sajátította el ezt a módszert. Tény, hogy ezt általában úgy végzik el, hogy az adott személy nekünk háttal van, és úgy préseljük a falhoz, viszont ebben a helyzetben ez volt a leglogikusabb cselekedet.
Mint vártam, Yoongi szeme kétszerezése tágultak a meglepettségtől. Meglepően ritka pillanat, hogy barátomat így ki lehet zökkenteni az adott lelkiállapotából, de évente egyszer még nekem is sikerülhet ez a lehetetlen küldetés.
- Most pedig figyelni fogsz rám. - meredtem elszántan szemeibe, míg ő még mindig megszeppenten nézett rám.
- Ezt meg honnan...? - suttogta ajkai között. Még mindig nem eszmélt fel az előbbi cselekedetem miatt, ezt pedig örömmel ki is használtam.
- Még te tanítottad, de nem ez a lényeg. - szorítottam rá egy kicsit a karjára, ezzel is visszazökkentve az eredeti témába. - Amit előbb mondtál, azt magyarázd meg.
- Hoseok.
- Ne csak folyton a nevemet mond, hanem az indokot.
Elszántan nézett szemeimbe, felváltva, mint ha nem tudná eldönteni, hogy melyikkel is nézhetem igazán. Láttam rajta, hogy őrlődik, és vacillál, mit is mondjon nekem, de mielőtt még túl sok időt hagyhattam volna neki a gondolkozásra, ismételten szóra nyitottam a számat.
- Komolyan nem értelek. Ha jobban belegondolok már egy jó ideje kifordultál az eddigi önmagadból. Eleinte azt hittem, hogy az iskolakezdés miatt van, vagy mert valami nincs rendben otthon, viszont most már elvetem ezeket az ötleteimet. Valami nem okés veled, és nem tudom miként tudnék segíteni, hogy jobb legyen.
- Nem kell a segítséged. - nyögte halkan egy megfáradt sóhaj után.
- Már pedig akkor is melletted fogok állni, és a támaszod lenni, ha te két kézzel próbálsz ellökni magadtól.
- Ezt te nem érted Hoseok.
- Akkor magyarázd el nekem, hogy megértsem.
Lehunyta pilláit, miközben egy mély levegőt vett, így friss oxigénnel megtöltve tüdejét, majd lassan kiengedte a feleslegessé vált szén-dioxidot magából. Kezeit lassan emelte fel, én pedig enyhítve fogásán végül elengedtem, remélve, hogy nem készül arcon küldeni egy jól irányzott bal horoggal. Jobb kezével megfogta gyengéden csuklómat, míg baljával a pulóverem alját szorította ujjai közé. Kérdően vontam fel szemöldökömet, mégis megtartottam komor arcomat, jelezve neki komolyságomat. Végül felemelte szempilláit, és barna íriszeit egyenesen enyéimbe mélyesztette. Tekintete most lágyabb volt, mint percekkel ezelőtt.
- Hány éve is ismerjük egymást?
- Már óvoda óta. - gondolkoztam el a kérdésen, próbálva kiszámolni hány év is lehet az pontosan.
- Bőven több, mint tíz éve. - válaszolt helyettem, mire csak egy bólintással adtam tudtára, igaza van.- Az évek alatt elég sok szarban voltunk már. Az iskola mocskai voltunk középiskolában, te voltál az, aki az érettségi évében embert nevelt belőlem, és felszedett a földről, hogy egyetemre tudjak menni.
Megleptek a szavai. Ez már egy elég régi történet, amit már jó párszor átbeszéltünk. Hálás nekem, amiért a sarkamra álltam, és szinte kényszerítettem, hogy tanuljon, hogy az álmait tudja követni, ne pedig egy iskolai senkiházi legyen, akinek még az érettségi vizsgái sincsenek meg. Nem hittem volna, hogy ezt képes felhozni témának, viszont nem zökkentem ki a magamra aggatott az elszánt álarcomból.
- Ezt már megbeszéltük. - szóltam közbe. Megköszörülte a torkát, majd folytatta.
- Neked köszönhetem, hogy az egyetemre bekerültem. Mellettem voltál még ott is, hiszen egy intézménybe járunk.
- Ne csináld már! Az én álmom a tánc, merő véletlen, hogy az iskola minkét szakot elindította az évben. - sóhajtottam fel.
- A lényeg, hogy mellettem vagy! - szorította meg kissé a csuklómat, mire azonnal visszanéztem rá a pillanatnyi merengésem után. - Ettől pedig boldog vagyok.
- Szóval azért verekedsz, mert boldog vagy? Igazán érdekes gondolatmenet. - cinikus hangnemem azonnal megütötte a fülét, mire másik keze szabad csuklómra tapadt. - Hé!
- Te vagy az az ember, akinek eszméletlen gyorsan forognak az agytekervényei, mégsem értem, miért nem vagy képes felfogni a sorok között rejlő mondataim lényegét!
- Ha elmondanád talán nem kellene sorok között olvassak.
- Bazdmeg Hoseok! - szitkozódott.
Következő pillanatban viszont minden eddigi elszántságom tovaszállt. Vakmerőségtől duzzadó szemeim egy másodperc leforgása alatt nőttek tányér méretűvé, miközben úgy éreztem, hogy szívem kihagy egy ütemet.
Nem hittem volna, hogy valaha át fogom élni ezt, ugyan is Min Yoongi felszakadt, sebes és vér ízű ajkai az enyémre tapadtak. Kicsit érdesek voltak, hiszen a hideg szél kiszárította az amúgy puha párnáit, amit mindig megfelelően nedvesít be, viszont az elmúlt pár perc szópárbajai miatt erre nem volt lehetősége.
Amint tudtam volna bármi értelmes dolgot kigondolni tette okára, csak azon kaptam magam, hogy puha, húsos nyelve ajkait felváltva érintik enyéimet, bebocsájtást kérve. Ez egészben az volt a legfurcsább, hogy én mind ezt engedtem neki.
Mivel, talán évek óta erre vágytam a legjobban.