Bogoshipda

Jimin POV.

A város meglehetősen sötét volt, csupán az utcai lámpák égtek, azok is csupán pislákolva. Egyedül sétáltam a kopár és kátyúkkal teli utakon. A szél lágyan hideg szellőt fújt, így hajamat fel is kapta volna, ha nem lett volna a fejemen kapucni. Csend uralta a környéket, legalább is én azt hittem. Fülembe a fülhallgató ricsaja nyugtatott. Lassú zene volt, tökéletes arra, hogy egyedül legyek a gondolataimmal. Sétáltam és csupán egy helyen álltam meg, pedig tudtam, hogy messze van a kiindulási pontomtól. Felemeltem végre a földről a könnyekkel áztatott arcom majd szétnéztem azon a túlságosan is ismerős helyen, ami mindig is elgondolkoztató volt számomra. Mindig ide jövök, ha csak gondolkozni szeretnék. Letöröltem az arcomról a már bőrömre száradt könnyeket, majd beléptem a játszótérre. Szokás szerint üres volt a nagy tér és sötét az éjszaka miatt. A zene a lejátszóban új számra váltott és így még egy rá emlékeztető dallam szólalt meg a hallójáratomban. A cigaretta, amit még pár háztömbbel ezelőtt tettem a számba, már elhaló füsttel, és minimális izzással adta tudomásomra, hogy elfogyott. Beletörődően vettem ki ajkaim közül a szálat, majd egy laza mozdulattal dobtam le a földre magam elé és végül léptem rá teljesen elvéve képletes életét. Lassú léptekkel beljebb és beljebb mentem a térre. Elhaladtam lassan a csúszda, a mászóka és a libikóka mellett is. Ezek sose tudtak igazán boldoggá tenni, csupán mosolyt csaltak az arcomra. Egyetlen játékszer volt képet boldoggá tenni, ez pedig a hinta volt. Kimért léptekkel közelítettem az említett dologhoz. A szél kicsit hajtotta, így a régi láncok fel-fel nyikkantak úgy, hogy ezt a zenén túl is hallottam. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, miközben emlékek sokasága futott át az agyamon, így végül beleültem. Lazán átfogtam kezemmel a láncot és ujjaimat köré fontam. Fáradtan körbenéztem. Alaposan megnéztem, hogy a régi láncok képesek-e még megtartani a súlyom. Rég hintáztam már ezen a téren. Azóta már elhagyatott, ritkán járnak erre a gyerekek. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem eshet bajom lassan felemeltem a fejem és felnéztem az égre. Ezernyi csillag ragyogott felettem, majd elkezdtem hajtani magam a hintán. Lassú és lágy ütem alakult ki, én pedig végig a világító, fénylő pontokat néztem. Ahogy egyre nagyobbra lendültem és gyorsabban szálltam a széllel együtt, az befogadóan jelzett, és a kapucnimat lehúzta a fejemről. Hajam egyből kószán szállni kezdett mindenfelé.

Az őszies hideg ellenére meglehetősen jól esett a hűvös levegő. A rajtam lévő pulóver kissé szétnyílt, így még jobban megérezhettem a csípős időjárást, ami november eleje felé már érintette olykor a mínuszokat. Ha lett volna elég időm, akkor a kabátomat is magammal hozom, nem rohanok el eszeveszettül. Felsóhajtva hagytam abba a hinta és magam lökését, így engedve, hogy egy idő múlva a lendületem lecsökkenjen, majd megálljak. Amint újra letettem a lábamat a homokba tekintetemet magam elé helyeztem. Már nem könnyeztem, de fullasztó volt itt lenni ennyi év után, egyedül. Kezeimet lefejtettem a hideg láncról, majd a pulóver zsebébe mélyesztettem, hogy ismét előhalásszak egy füstölgő szálat. Miután megtaláltam a dohányt ajkaim közé helyeztem, majd az öngyújtót fellobbantva meggyújtottam azt.

Jungkook még a szórakozóhelyen volt, azt se tudta, hogy kijöttem. Biztosra veszem, hogy ha megtudná, hogy ott hagytam egyedül kitekerné a nyakam. Szeret, de félt. Tudja, hogy nem a legjobb napjaimat éltem jelenleg. Az októberi hónap bekövetkeztével teljesen felfordult az életem.

A Marlboro utolsó izzó leheletét fújja el a szél, és a füst szépen kavarog a levegőben kirajzolva több absztrakt formát. A bagóra pillantok, majd egy laza mozdulattal eldobom magam elé és a lábaimat letéve a padról a zsebembe nyúltam egy újabb szálért. Előkaptam a lenge pulcsiból, ami Jungkooké volt és egy szálat kivéve a számba tettem, majd a gyújtóval fel is izzítottam a végét. A cigaretta vége hamar meggyulladt, így azonnal egy mélyet szippantottam belőle, hogy a nikotin egyenesen a rég elrontott tüdőmbe szálljon. A füst elterítette az előttem levő tiszta levegőt. Kifújtam, majd egy mély levegőt vége zsebre vágtam a tűzhányót.

Nagy csend volt és meglehetősen hidegnek bizonyult az éjszakai levegő. Nem csodálom, hogy fáztam mivel a hirtelen kölcsön vett pulóver alatt csak egy fehér vékony anyagú póló volt. Alulra pedig az egyik szakadt nadrágomat vettem fel az indulás előtt. Biztosra veszem, hogy le fogok betegedni, hiszen mínuszok vannak, de én mégis kijöttem a melegen fűtött helyiségről csupán azért, hogy egyedül lehessek a gondolataimmal.

Ahogy tekintetemmel átjártam a játszótér összes játékát sorra jutottak eszembe az itt megszületett emlékek, amit Vele töltöttem. A mászóka, ahogy azon a magas építményen ülünk fent ketten és épp kibeszéljük az aktuális helyzetet, miközben nagynak hisszük magunkat.

- Szerinted beveszik, hogy ez cigi?

Hangja kétkedően csengett akkor is, de akkoriba biztos voltam a sikerbe.

- Biztosan! Csak fogd meg a nyalókát, és edd le róla a cukrot. Utána csak egy fehér pálca marad, mint egy cigi!

- Nem is tudom Jimin. Amit a nagyok tesznek a szájukba, az kicsit nagyobb. Meg amúgy is, fűstől!

- Namjoon ne akadj fent mindenen! Hidd el, be fogják venni!

Halvány mosolyra húztam a számat. Felemeltem a cigarettát majd megharapva alsó ajkamat hitetlenül bólogattam. Komolyan el akartam hitetni vele kilenc évesen, hogy mi is lehetünk annyira menők, mint a nagyok.

Szememmel újra egy másik játékszerre pillantottam. Csúszda.

- Megmondtam, hogy nem fogják elhinni!

- Az ő bajuk, hogy nem tudják mi a menő!

- Jimin, egy nyalókapálcika mióta menő?

- Amióta én azzá tettem! Amúgy is Namjoon, miért nem állsz ki mellettem? Azt hittem legjobb barátok vagyunk!

- Azok vagyunk. De bolondot csinálsz mindkettőnkből.

- Meg fogom mutatni, hogy igazán menők tudunk lenni! Hidd el, minden lány mellénk akar majd ülni a suliba!

Akkor tényleg én akartam lenni az a személy, akiért oda vannak a lányok. Namjoont pedig magam mellé akartam, elvégre legjobb barátok voltunk.

Mélyet szippantottam a füstölgő szálból, majd ismételten fújtam ki a füstöt. Ahogy néztem a szürke szertefoszló jelenséget ismét beugrott egy emlékkép. Kivételesen az nem a játszótéren történt, de jelentős volt. Már kamaszok voltunk, én pedig azt hittem enyém a világ.

Aznap egy aluljáróban töltöttük az időnket, ahol a menő felettünk járó diákok graffitizni jártak. Én a falnak dőlve próbáltam megszabadulni a cigarettásdobozt befedő műanyag borítástól, míg Ő csak nézett. Sikertelenül próbáltam leszenvedni az átlátszó anyagot, majd idegesen kifújva a levegőt felnéztem rá.

- Nem segítesz?

Nem válaszolt, csupán önkényesen elmosolyodott. Mosolya mindent elárult, még ha nem is mondott semmit. Jól szórakozott a nyomoromon.

- Ne röhögj!

Ingerülten vezetem vissza a dobozta a tekintetem.

- A nyalókánál kellett volna maradnod Jimin.

- Ne idegesíts Kim! Ez az első doboz, ne csodálkozz, ha nem tudom kinyitni!

Kezemből kivette a már agyonnyúzott papírdobozt, majd egy könnyed mozdulattal lefejtette róla a zavaró borítást. Meglepetten néztem végig a műveletet, majd egyenesen a szemébe meredtem, de ő még mindig szórakozottan vigyorgott.

- Na ne már.

Amint kinyitotta, a fóliát a kezembe adta, a teli dobozt pedig a zsebébe rejtette. Értetlenül meredtem rá.

- Miért teszed el?

- Nem való ez neked Jimin. Ne akarj nagy lenni, főleg ne ezzel.

- Namjoon! Ne csináld már, tudod mennyi időbe telt, míg beszereztem? Le kellett fizetnem az egyik felsőéves Hyungot, hogy vegyen nekem egy dobozzal.

- Pontosan. Nem véletlenül van törvénybe, hogy fiatalkorúaknak nem adják ki ezt.

Kezével megfogta az enyémet, majd kisöpörte a benne lévő szemetet. Végül pulóverzsebébe nyúlt, és kihúzott onnan egy nyalókát. Egy olyan nyalókát, amit kiskorunkba használtunk arra, hogy a cigarettát helyettesítsük vele.

- Inkább ezt tedd a szádba.

Akkoriban kerültünk be a gimnáziumba. Talán fél éve járhattunk oda, de szokás szerint szerettem a középpontban lenni, így valamit ki kellett találnom ennek érdekében. Mi lehetett volna a legjobb dolog ennek érdekébe, ha nem az, hogy én már dohányzom? Nem tudom miért hittem azt, hogy ezzel menőbb leszek az iskolában.

Egy újabb sóhaj hagyta el ajkaimat, majd unottan ejtettem el a félig elszívott szálat. Nem esett már olyan jól a nikotin, egyedül csak a megszokás kedvéért vettem elő sorra a szálakat. Felkelve a hintáról ráléptem a leejtett cigarettára, majd úgy döntöttem elindulok és sétálok egyet. Lassú léptekkel indultam ki az elkerített térről az éjszaka közepén. Elsétáltam az emlékekkel teli játékszerek mellett, majd miután kiléptem a rozsdás kapun még utoljára végigpásztáztam a teret. Halvány mosollyal arcomon fordultam meg, majd indultam ismét útnak. Tudtam, hogy vissza kell mennem a szórakozóhelyre barátomért. Lassú, lusta léptekkel haladtam elhagyva minden háztömböt, és buszmegállót. Buszmegálló, ismét beugrott egy emlékkép, ami az elmúlt egy hónapban történt.

Aznap csak felszálltunk a buszra, és én egyből el is foglaltam egy kétszékes ülőhelyet. Beültem belülre az ablak mellé ő pedig mellém ült. Egy ideig nem beszéltünk, így csak a busz motorjának zaját hallgattuk, míg végül meg nem törte a csendet.

- Még mindig nem tudom elhinni.

Hangja hitetlenül csengett. Értetlen arckifejezéssel meredt maga elé, én pedig zavartan néztem végig minden egyes centimétert az arcán. Ki voltam pirulva, de mivel nem nézett felém ezt nem láthatta. Szorosan ültünk egymás mellett, talán túl szorosan is. Táskámat az ölembe helyezve öleltem át, és szorítottam magamhoz, ezzel próbáltam elterelni a figyelmemet arról, ami fél órája történt. Namjoonon látszódott, hogy ezer és egy gondolat cikázik a fejében, de ennek ellenére kigombolta a kabátját a fűtött autóbusz miatt és fiúkhoz méltóan kis terpeszbe ülve kényelembe helyezte magát.

Kis csend állt be újra körülöttünk, de ismét ő szólalt meg.

- Csak, hogy tudd. Már tudtam.

- Tessék?

- Tudtam, hogy mit érzel Jimin.

Ekkor felém nézett, viszont már nem azzal az elveszett arcával. Amíg csendben voltunk biztosra veszem, hogy átgondolta magában a történteket. Mindig végigrág minden lehetőséget, és csak azután válaszol. Ez nála kiskora óta így volt. Megfontolt amióta csak ismerem.

- Ha tudtad, akkor miért voltál ennyire meglepett?

Hangom meglehetősen rekedtes volt, nem olyan amilyen eddig. Akkor se értettem, hogy miért lettem ennyire bizonytalan.

- Kíváncsi voltam, hogy hogy reagálsz az ilyen helyzetre. De mint látom, nem jól.

- Nem értem mit vársz akkor, ha végre veszem a bátorságomat, és bevallom neked az érzéseimet, erre meg elképedve nézel, és azóta nem szólsz hozzám.

Elmosolyodva nézett végig rajtam. Tudta pontosan, hogy mennyire féltem ezt meglépni felé, ő pedig még most is játszadozott velem.

- Ugyan így érzek.

Szavai hallatán a gyomromban minden egyes apró pillangó eszeveszettül repdesni kezdett. Szívverésem kihagyott egy ütemet, ám utána veszett tempóban kezdte el pumpálni a vért az ereimben. Nem teljesen értettem, hogy ezt komolyan mondja-e csupán néztem értetlenül, és kérdően még jobban elpirosodott orcával.

- Most jófiú vagyok, szóval nézd el nekem.

- Mi az, hogy jófiú?!

Még jobban összezavarodtam.

- Most nem csinálok semmit. Semmi olyat, amit megtennék.

Még mindig értetlenül néztem legjobb barátomra, akinek az arcán látszott, hogy magában egy mélyet sóhajt.

- Jungkook miatt.

Egyből megértettem, hogy mit szeretett volna elmondani. Magam elé néztem egy pillanatra, majd elgondolkozva kinéztem a busz ablakán.

- Min gondolkozol?

Kérdezett egyből ám nem tudtam semmi értelmeset válaszolni mondandójára. Kavarogtak fejembe a gondolatok, viszont csupán akkor eszméltem rá, hogy ezzel a vallomásommal keresztbeteszek egy másik barátomnak, Jungkooknak.

- Semmin.

- Hallgatlak.

Egy kisebb fajta mély levegő vétel után a fiú szemeibe néztem. Néztem azokat a mogyoróbarna íriszeit, amik kérdően sandítottak felém.

- Igazad van. Viszont akkor én se csinálok semmit. Jungkook miatt.

Nézett, állta pillantásom, majd elvigyorodott.

- Miért, mit csinálnál?

- Semmit!

Egyből elvörösödtem és lángoló arcommal magam elé nézve hajtottam a táskámra fejem. Szememet összeszorítva próbáltam elűzni a kusza gondolatokat a fejemből. Sajnos a művelet során egy halk nyögésféleség hagyta el a számat, ezt pedig egyből észre is vette. Sajnos, nem nyomta el a hangomat a busz robogó zaja.

- Most hazudsz?

- Igen.

Nem tudom, hogy mennyit sétálhattam, de nemrég meggyújtott cigarettámból alig pár slukkot szívtam csak, a többi elégett magától. Nem is vettem észre, hogy teljesen elsétáltam a szórakozóhelytől. Egy kisebb mellékutcában lehettem, mikor felészleltem, hogy elkavarodtam. Értetlenül néztem körbe mikor észrevettem, hogy az utca végén valaki éppen sétál előttem. Akaratlanul is megindultam felé, meg akartam tőle kérdezni, hogy merre kell visszajutni. Elvégre csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy gondolataimba mélyedve nem figyeltem, hogy merre megyek így megoldva azt, hogy eltévedjek. Kihúztam a headset-et* a fülemből, hogy megszólítsam.

- Hé! Elnézést! - szóltam az idegen felé, de ő nem állt meg. Sétált ugyan úgy előre, mint ha nem hallotta volna meg rekedtes hangomat. Elhúztam a számat, majd gyorsítottam, így lassan kezdtem utolérni az ismeretlen alakot. - Nem hallasz? - kérdeztem újra, de nem felelt, ugyan abba a tempóban haladt előttem, mint amikor megláttam.

Rágyorsítottam így egyből utolértem. A karja felé nyúltam megfogva a kabátja szélét és lassan, óvatosan meghúztam, mire az illető azonnal hátranézett rám. Nem hittem a szememnek. Csak ledöbbenten álltam egy helyben, és szinte tátott szájjal néztem Ő rá. A füleibe fülhallgatók voltak ezért nem hallotta, ahogy szólítgatom. Az arca pedig mindent elárult. Ő is ugyan úgy meglepődött, hogy én vagyok az, aki hajnali egy órakor a sötét utcán megállítja. Az arcomból kifutott a vér, éreztem, ahogy elfehéredek. A szívem hevesen elkezdett verni, talán annyira amennyire eddig még sohasem, de a lábam a földbe gyökeredzett. Egy nagyot tudtam csak nyelni, majd ajkaimat résnyire szétnyitottam, hogy szóra nyissam a számat, viszont hang nem jött ki a torkomból.

Emlékek ezrei szaladtak át ismét a fejembe és érzelmek sorozata vonult végig a talpamtól a fejem búbjáig. Két hete nem tudok róla semmit. Nem fogadja a hívásaimat, kerül engem azóta amióta aznap elköszöntünk egymástól. Pontosan ezért vagyok olyan állapotba, amilyenbe.

- Jimin? - Hangja pengeként hatolt belém én pedig megrezzenek. Nem emlékszem, hogy mikor voltam utoljára ennyire ideges, talán csak azon a napon, mikor bevallottam neki mindent. - Te meg mégis mit keresel itt? - fordult meg egész testével, miközben kivette a füléből a fülhallgatókat. - Azt hittem Jungkookkal vagy.

- Változott a terv! - vágtam egyből a szavába, de azonnal oldalra néztem. Zavarodottan meredtem magam elé, miközben magamban szitkozódtam, hogy ilyen erőteljesen válaszoltam neki.

Hallgatott, és eltette a zsinórt a zsebébe és lassan a kapucnit is lehúzta a fejéről. Haját befestette, így már nem a kedvenc lila árnyalatomba pompázott. Hajtincsei ismét természetes árnyalatot kaptak, így világosbarna hajjal állt velem szemben. Értetlenül nézett rám, majd miután végig mért egyből elcsodálkozott.

- Hol van a többi ruhád? Meg fogsz fázni. - Végig se mondta mondandóját, kezével már egyből húzta le a cipzárját és vette is le a kabátját.

- Namjoon, nem kell! Nem fázom! - léptem egyből hátrébb miközben kezeimet felemeltem nyomatékosítás gyanánt. Kezemben a már elaludt cigaretta ez idő alatt.

Nem hallgatott rám, így a kabát már le is került róla és egy laza mozdulattal átdobta felettem, majd vállamra terítette. Arcom még vörösebb színt vett fel, úgy meredtem előre, egyenesen az előttem álló mellkasára. Ujjaim közül a már elégett slokk leesett a földre.

- Így most már jobb. - mondta kedves hangján és rám mosolyodott.

- Mondtam, hogy nem kellett volna. - suttogtam alig hallhatóan. Fél szemmel a vállamra pillantottam, mivel a kezei még ott pihentek.

- Nem szeretném, hogy megfázz. Még csak az kellene, hogy lebetegedj.

Felpillantottam barna szemeibe. Őszintén csillogtak. Fájdalmat éreztem a mellkasomban, de nem akartam róla tudomást venni. Egyszerűen nem tudtam hova tenni ezt a gesztust, azok után, amit tett.

- Nem fogok. - motyogtam orrom alatt, ám ekkor kirázott a hideg egy kisebb szellő miatt.

Ekkor elmosolyodott és összehúzta rajtam a kabátját, de nem a cipzár segítségével, majd közelebb lépett hozzám. Megrémültem, és automatikusan hátrább léptem egyet. "Nem szabad." Folyamatosan ez a mondat járt a fejembe és tudtam, nem tehetem meg felé a többi lépést. Azok után nem, amit tett velem.

- Jimin, én csak nem akarom, hogy megfázz.

- De én nem fázom! - mondtam kissé ingerülten, remélve hátha elhiszi, de nem sikerült.

Felsóhajtva vakarta meg tarkóját miközben végigmért.

- Haragszol rám, igaz?

Hangjára oldalra pillantottam. Nem akartam vele erről beszélni makacsságom miatt. Viszont minden áron mellette szerettem volna lenni, akármennyire is próbálok komor lenni, és ezzel ellökni magamtól.

- Nem. Tényleg nem. - ekkor vettem a bátorságot, és ismét rá emeltem íriszeimet. - Csak nem értem miért csináltad. Miért fogadtad el a vallomásomat, ha utána ellöksz magadtól? Viszonoztad, hiszen megcsókoltál! - Éreztem, ahogy egyre jobban felforr a vérem. Mérges voltam a történtek miatt, de nem akartam mindent rázúdítani. - Fél évembe telt, mire rávettem magam, hogy bevalljam neked. Fél évig ezzel szenvedtem.

- Jimin.

- Ne Jiminezz Nam! Fél évig minden nap azt hittem, hogy velem van a baj. Aznap viszont szerelmet vallottam, te pedig elfogadtad. Rákövetkező napra, pedig mint ha mi sem történt volna, úgy viselkedsz. Ellöksz magadtól, és nem engeded, hogy keresselek.

- Okom volt rá, hogy így cselekedjek. Én sem örültem neki, de hidd el, így jobb.

- Mégis kinek?

- Jungkooknak. - Megszeppentem. Indulatosakká váltak szavaim, ám most mégis meglepetten meredtem Namjoonra. Nem értem, miért Kook volt az ok arra, hogy teljesen elűz maga mellől. Valószínűleg tudta, hogy nem értem mire gondol, így folytatta. - Nem titok, hogy a kicsi Jungkook odáig van érted. Teljesen lerí róla.

- Igen, ezt én is jól tudom.

- Én is tudom. - hangja összeszedett volt. Pontosan tudta, hogy mit fog most mondani. - Átadtalak neki.

Elképedve meredtem rá. Hirtelen megszédültem szavai hallatán. Fejem zsongani kezdett, mellkasom pedig fájni. Nem értettem miért történik ez és hogy miért ad át egy másik embernek. Teljesen össze voltam zavarodva.

- Átadsz neki?

- Jimin. Jungkook mindkettőnk legjobb barátja, de valljuk be te vagy a mindene. Viszont ő még nem volt elég bátor ahhoz, hogy szembeálljon veled és bevallja mit is érez. Tőlem kért segítséget. Mindig nekem panaszolta el minden baját, így ki merem mondani, hogy sokkal többet tudok róla, mint te.

- Akkor sem értem, miért engedsz át egy olyan személynek, aki még nem tette meg a lépést felém. Mi már megtettük egymás felé Namjoon!

- Muszáj voltam elhátrálni. Tudom, hogy ezzel jót tettem és hidd el te is tudni fogod, ha eljön az ideje.

- Esélytelen.

- Van egy ok, amiért ez az, amit tennem kellett, szóval várd ki mi lesz, és ne lógasd az orrod.

- Mégis mi az az ok, ami miatt képes voltál ellökni magadtól? Azt mondtad, hogy te is ugyan így érzel, akkor mégis miért?

Elhallgatott. Eddig mindig gyorsan reagált szavaimra. Eddig tekintete határozott volt, ám ahogy feltettem a kérdést valami megingott benne. Lesütötte a szemeit. Tudtam, hogy vacillál. Egy fél percig néma csendben álltunk egymással szembe, míg végül rám emelte tekintetét.

- Jungkook haldoklik.

Szemeim kétszeresére nőttek a döbbenettől. Ajkaim résnyire szétnyíltak, én pedig csak megfagyva álltam a fiúval szemben. Nem akartam elhinni, amit mondott nekem. Ez csak egy rossz vicc lehet, amit ketten találtak ki, hogy kitoljanak velem. Ez egy olyan dolog, amivel csupán a bolondját akarják járatni velem. Nem dőlhetek be.

- Ennyire hülyének ne nézzetek. – halvány kétségbeesett mosoly jelent meg arcomon, miközben elkezdtem lefejteni magamról a kölcsönkapott kabátot. – Nem fogok elhinni egy ilyen abszurd dolgot! Kook fontos számomra, jó barátom. Biztosra veszem, hogy ha valami baja lenne, akkor elmondaná nekem!

Éreztem, ahogy sírás kerülget annyira feszült voltam. Eddig csak Namjoon miatt aggódtam, de most már Jungkook miatt is idegeskedhetek. Már ha igaz az, amit az előttem álló mond.

Levettem magamról a kabátot, majd talán kissé durvábban, mint kellett volna, de Nam kezei közé toltam. Megszeppenve fogott rá a ruhadarabra, és értetlenül nézett végig rajtam. Mielőtt szóra nyithatta volna a száját megelőztem.

- Nem fogok fázni.

Elfogadva fel nem tett kérdésére a választ visszavette magára a fekete meleg felsőt. Kínos csend telepedett le közénk. Hallottam, ahogy egy közeli főúton pár ittas állapotba lévő fiatal énekelve sétálgat. Hallottam, ahogy a mellettük elhaladó autós rájuk dudál, sőt még a zenét is hallottam a saját fülhallgatómból, amit nem kapcsoltam ki érkezésemkor. Idegesen nyúltam pulóverem zsebébe és ismét előhalásztam a cigarettámat. Nem érdekelt a tény, hogy Namjoon utálja, ha dohányzom. Nem érdekelt most semmi, csak le akartam nyugodni. Elővettem egy szálat, majd a számba helyeztem elővéve a tüzet is, ám mielőtt meg tudtam volna gyújtani Nam kivette a fehér szálat a számból majd eldobta a háta mögé. Idegesen mordultam egyet miközben a szemébe néztem szinte villámokat szóró tekintettel. Szóra nyitottam a számat, hogy hangot adjak nemtetszésemnek, de máris belekerült valami. Haragom egy szempillantás alatt változott át értetlenséggé, de miután megéreztem az ismerős édes ízt pontosan tudtam mi történt.

- Ezerszer megmondtam, hogy ne dohányozz Jimin. Inkább tégy a szádba nyalókát, mint kiskorunkban.

Arcán egy halvány mosoly jelent meg beszéde közben. Elmélyedten néztem a szemeibe miközben lassan ráfogtam a pálcára, majd kivettem számból a nyalókát. Ugyan az a márka volt, amit gyerekkorunkba is ettünk. Kis szív alakú édesség, amit régen több ízben is árultak. Ez jelenleg egy citromos volt, mely meglehetősen illett a jelenlegi keserű helyzetemre. Forgatva a nyalókát néztem rá, de végül lesütöttem szemeimet. Nem olyan ember, aki ilyen komoly dologgal viccelődne. Namjoon nem az a fajta. Ha ilyesmit mond, annak van alapja. Én pedig nem tudtam mitévő legyek. Fájt a tény, hogy Kook nem árult el nekem semmit se, az pedig még jobban fájt, hogy az előttem álló fiúnak pedig igen. Aki ezek miatt elhátrált tőlem. Kezdett összeállni a kép. Jungkook eddig is betegeskedett, de nem hittem, hogy ennyire komoly a helyzet.

- Mi történt Kookieval?

- Agydaganat. Egy olyan ideget nyom az elváltozás, ami veszélyes az ő helyzetébe. Pihennie kellene az orvosok szerint.

- Mióta tudsz róla?

- Azután mesélte el, miután bevallottad nekem az érzéseidet.

A kirakós minden darabja helyére került ezzel a mondatával. Tudtam, hogy miért tette velem ezt. Mi hárman a gimnázium kezdete óta jó barátok vagyunk, így nem csoda, ha mindenhova együtt jártunk el. Feltételezem Kook beszámolt Namjoonnak az érzéseiről és arról, hogy daganata van. Mivel ismerem Namjoont tudom, hogy mások érdekeit előrébb valónak tekinti a sajátjánál, így nem lennék meglepődve, ha csak azért engedett volna át Jungkook karjai közé, mert halálos beteg.

Ökölbe szorítottam a kezemet, ahogy minden apró részlet egyre világosabbá vált számomra. Feszült voltam eddig is, viszont ezek után már tudtam, bármikor robbanhatok. Remegni kezdtem az idegességtől és a hideg levegőtől egyaránt.

- Fázol? - törte meg a csendet mire gondolataim tova szálltak. Lassan a fiú szemeibe néztem.

- Egy kicsit.

- Felmelegítselek?

A barna hajú arca meg sem rezzent miközben kiejtette a szavakat. Komolyan gondolta, amit mondott. Meglepődötten meredtem rá miközben halvány pír ült ki arcomra kérdése miatt, bár a fagyott arcom miatt nem látszódhatott.

- Hogyan? - Ekkor a kabátjához nyúlt, majd megfogva két oldalát széttárta, így utat engedve ölében. – Mi a fenét művelsz? Nem akarom, hogy megfázz.

- Ne butáskodj, a pingvinek is így csinálják. – Halovány bíztató mosoly jelent meg arcán, amivel engem próbált ösztönözni a mozgásra. Nem sietetett, de várt. - Nos? Akkor bebújsz ide?

Lassan bólintottam. Nem tudom, hogy miért, de nagyon zavarban voltam. Rengeteg dolog kavargott a fejemben, mégis arra vágytam, hogy a közelébe lehessek. Még akkor is, ha makacsságom miatt az előbb emeltem fel vele szemben a hangom. Egy lépést téve felé közeledtem széttárt karjaihoz, majd amint közvetlen elé léptem lesütött szemmel megtoppantam. Mivel nem mozdultam meg, ő tett felém egy lépést, majd a kabáttal együtt ölébe zárt. Meleg hőt bocsájtott ki a teste, ami meglehetősen jól esett ebben a hidegben. Hideg kezemmel a pulóverébe markoltam, fejemet pedig vállának hajtottam.

- Fázol még? – kérdezte tőlem.

- Csak az orrom.

- Az orrod?

- Igen.

Még ha hülyének is nézett sem hazudtam. Mivel közrezárt így már nem fáztam annyira, viszont az orromat még érte a hideg levegő. Mivel nem kezdtem bele a magyarázkodásba felém fordította fejét. Késztetést éreztem arra, hogy én is felé forduljak. Amint ezt megtettem Namjoon azonnal cselekedett. Orrát az enyémhez nyomta miközben szemeimet fürkészte.

Szívem eddig is szaporán vert, ám amint ilyen közel került hozzám olyan tempóra kezdett, ami megőrjített. Azt hittem kiugrik a helyéről. Az lett volna a helyes, ha elhúzódom tőle, de ezt nem akartam megtenni. Vele szerettem volna lenni. Az ő karjaiban lenni, akár csak most. Azt szerettem volna, hogy innentől kezdve csak ő legyen nekem és ne legyen semmiféle zavaró tényező. Mégsem tudtam elvonatkoztatni arról, amit pár perce mondott Jungkookról.

- Namjoon.

Hangom rekedtesen csengett, ám ő azonnal elcsitított.

- Ne most Jimin. – szemeit végül lehunyta, ölelésén pedig szorított, így testünk még jobban összesimult. - Had élvezzem ki kérlek. Kérlek had tegyem meg, csak ma este. Egy ideig sajnos nem fogom tudni. – A fülemhez hajolt, kissé zavarodott légzésével, majd csupán egy szót suttogott hallójáratomba. - Hiányoztál.

* headset: fülhallgató