Hullócsillag

Yugyeom pov.

- Ne rohanj előre! - Jinyoung normális hangja szinte ordításnak tűnt a nagy csendben, ám elég messzi volt ahhoz, hogy a szidásával foglalkozzak. Cseppet sem törődve az idősebb szavaival még előrébb mentem a vízben.
Az egész napos kánikula jót tett a hideg tengernek, így most, éjfél körül a hőmérséklete tökéletes a fürdőzéshez. A szél egyáltalán nem fúj, a fekete tenger pereme pedig olyan messze van, hogy egyáltalán nem is látom. Olyan mint ha a nagy semmi fele úsznék.
Egyre beljebb és beljebb haladtam, mit sem törődve a mélységgel. Társaim mögöttem jöttek, vagy épp kimaradva a mókából, a parton állva társalogtak és figyeltek minket. Jinhyung sem volt különb, így a homokos tengerpartról próbált nevelő jellegű szavakat szegezni felém.
- Ha ennyire messze úszol, semmit sem fogunk belőled látni, szóval gyere vissza!
Megálltam. Mosollyal az arcomon fordultam feléjük, amit már csak a mobiltelefonok világítása miatt tudtam eldönteni, hogy hol is állnak. A sötétség egyre jobban szippantott magába, én pedig valamiért ettől még boldogabb voltam.
- Nem lesz semmi bajom Hyung! - válaszoltam, majd vettem egy mély levegőt és azzal a lendülettel merültem is a víz alá.
Annyira jól esett, ahogy lebuktam, csak merültem egyre lejjebb, reménykedve, hogy valamikor a lábam a vízmedret eléri, ám ez nem sikerült. Mivel fogytán voltam az oxigénnel, így a víz felszíne felé vettem az irányt és újra előbuktam. Azonnal meghallottam a nevem.
- Kim Yugyeom! Ha ezt még egyszer megmered tenni, esküszöm, hogy oda megyek és kitekerem a nyakadat!
A leader hangja késként vágta át a kellemes csendet ami beborította a környéket. Mivel Jinyounggal együtt, ő is kint volt a parton, nem vettem fenyegetésnek. Még nagyobb mosollyal az arcomon felemeltem kezeimet, jelezve nekik, hogy merre is vagyok.
- Még élek, látod?
- Nem vicces. - bár nem mondta olyan hangerővel, mint az imént, akkor is hallottam morgását.
Kacagva tűrtem hátra a nedves hajamat, hogy ne lógjon homlokomba, majd új erőre kapva emelkedtem fel a víz felszínére, és kezdtem el háton úszni. Egy irányba indultam el, a parttal megegyezően, ám a lendületem alább hagyott pár karlendítés után. Végül csak lebegtem a vízen és gyönyörködtem az égben, ahol ezer és egy csillag tündökölt. Ilyen Szöulban nem látni.
Csak meredtem az égboltra és próbáltam egyenként felfedezni a csillagképeket. Meglehetősen nehéznek bizonyult, ugyan is nem sokat törődöm az ilyesfajta dolgokkal, most pedig valamiért vonzanak.
Ha belegondolok, eddig minden amit az élettől kértem, már a kezemben van. Debütálhattam, ami már magába is foglalja mind azt, amire kiskorom óta vágyom. A több száz izzadt felső, amit mosásba dobtam a táncpróbák után; a rengeteg gyógyszer, amit bevettem, hogy a torkom ne fájjon a sok énektől és nem utolsó sorban minden erőfeszítés, amit az évek alatt tettem most végre eredményesek lettek.
Nem is kívánhattam többet. Egyszerre lett hat barátom. Hat bátyám. Mindegyik mellettem áll. Még ha marhaságokat is csinálok, tudom, hogy rájuk számíthatok a bajban. Természetesen néha kapok a fejemre, mivel elég nagy szám van, ezt pedig nem mindegyikük bírja elviselni.

Ha sok vagyok nekik, akkor szemüket forgatva lépnek arrébb, vagy legyintve rám hagyják az egészet, meg sem próbálva megnevelni. Legjobb esetben velem együtt nevetnek az aktuális poénomon. Az első ilyen ember pedig a legjobb barátom, BamBam. Ő az egyetlen, akit nagyon közel tudhatok magamhoz. Valószínűleg azért, mert mi ketten vagyunk a legfiatalabbak, így legelső alkalomtól kezdve egy szobába kerültünk és sokat beszéltünk, ám nem ez a teljes igazság.

Akárhányszor fan-találkozón vagyunk mindig azzal ugratnak minket, hogy milyen helyesek lennénk együtt, mint egy pár. Először persze csak nevetve legyintettem a rajongókon, akik ezeket mondták nekünk. Később pedig már nem tudtam ilyen egyszerűen elengedni ezeket a feltevéseket.
Minden azoknál az ostoba játékokkal kezdődött. Meetingeken, vagy koncerteken kezdtük el. Az első ilyen alkalomra nem is emlékszem, olyan régen történt. Természetesen nem volt ellenemre, hiszen szórakoztató volt és tudtam, hogy a csapatot is erősíti. Mókásak voltak a különböző feladatok, amiket meg kellett csinálnunk. Kezdve itt a titkos dobozzal, amiben nem tudtuk mi van és úgy kellett kitalálnunk azt. A Weekly Idol nevezetű televízió műsorban is több érdekes feladatot kaptunk, mint például az utánzások, random táncversenyek és sorolhatnám.

Ám ezek a játékok valamit felnyitottak bennem. A rajongók rendszeresen azt kérték, hogy a maknae line két legfiatalabb tagja alkosson egy csapatot, emiatt pedig sokszor kerültem közeli szituációba Bammel. Egyik ilyen alkalom volt, mikor bekötötték a szemünket, majd egy számunkra ismeretlen tárgyat tettek az arcunk közé - úgy, hogy mi egymás mellett álltunk- és ki kellett találnunk az arcunkkal, mi is lehet az. Nevettünk ezen is, a rajongók sikoltoztak, ám bennem valami felszínre tört. Egy röpke pillanat volt az egész, csupán egy másodperc, de mindenki látta, ahogyan az ajkaink összeértek. 

Ijedten ugrottunk szét, miközben majdhogynem megsiketültem a lányok sikolyától, az idősebb tagok meg vagy hasukat fogva fetrengtek a színpadon a nevetéstől, vagy szájuk elé téve kezüket hitetlenül néztek ránk, ahogy a szemünk elől leszedtük a kendőt. Vörös volt mind a kettőnk arca ahogy végignéztünk egymáson, viszont mivel egy koncert kellős közepén jártunk, nem volt időnk ezen hosszasan elgondolkozni. Akkor nem.

Viszont most, hogy itt vagyok a tengerben elég időm van ezen átrágnom magam. Ez az eset mindössze egy hete történt. Azóta meglepően semmi sem változott. BamBam ugyan úgy mókázik, folyton ugratja a többi tagot, velem együtt.
Azóta csak egyszer került az esetünk szóba, pontosabban az akkori koncert után, mikor hazafele mentünk a közös busszal. Mark szólalt meg, de csupán annyit kérdezett, hogy miért nem éreztük azt a tollat, amit az orrunk előtt húzott el. Én csupán csak mosolyogtam rajta és próbáltam terelni a témát, de persze legjobb barátom ezt is viccesnek tartotta, így amit csak tudott elpoénkodott velem.

Azóta igaz, a csapat körében nem jött fel témaként, ám én folyton folyvást ezen kattogok. Amióta megéreztem Bam ajkait az enyémhez simulni, a szívem kétszer gyorsabban ver, ha erre gondolok. Ez pedig nem normális. Mégis mi a baj velem?

- Min gondolkozol?

Meglepődtem a közvetlen mellettem lévő hangtól. Azonnal elvesztettem az eddigi egyensúlyom, így már nem tudtam tovább fent tartani magam a víz felszínén. Rendesen elmerültem, de a fejem fent tudtam tartani, úgy néztem rá Markra, aki egy felfújható matracot tartott a kezei alatt, így megoldva azt, hogy ne merüljön el a mély vízben.

- Mark. - néztem, majd követve a példáját én is belecsimpaszkodtam a piros gumimatracba. - Semmin, csak jó most így lenni.

Nem szólalt meg, csak az arcomat mérte végig. Álltam nézését egy ideig, majd végül a tengert kezdtem fixírozni a sötétben, mint ha valami nagyon érdekes dolog lenne ott.

- Hazudsz most nekem is és magadnak is, ugye tudod.

- Mióta érdekelnek a dolgaim?

Talán kicsit érdesen szólaltam meg, pedig nem volt szándékos. Ezt Mark is tudta.

- Elég régóta. Legalább is, egy hete biztosan.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Figyelj, egy hete teljesen megváltoztál. - mért végig, ahogy szintén visszafordultam felé. - Azóta a koncert óta.
- Nincs mit mondanom.
- Yugyeom.
Csak a nevemet ejtette ki a száján, mégis úgy hangzott, mint ha belém látna. Mint ha minden egyes dolgot tudna, ami a fejemben kavarog. Egyszerűen belém lát, ez pedig idegesít.
- Nincs mit mondanom. Csak gondolkozom, oké?
- Szerintem jó lenne, ha valakivel meg tudnád beszélni ezt.
- Nincs mit megbeszélni. - tagadtam, pedig tényleg jó lett volna, ha valakivel megoszthatom mind azt, ami a fejemben kavarog.
- Meghallgatlak, ha szeretnéd.
Csend telepedett le közénk. A sötétségben csupán azt hallottuk, ahogy a parton Jinyoung és Jaebum beszélgetnek, valamint azt, hogy Jackson éppen az imént vágta bele a vízbe valamelyik szerencsétlen tagot, aki nagy csobbanással érkezett a tengerbe. Ajkam szélét kezdtem harapdálni, miközben végig a tenger szemmel nem látható részét bámultam. Erősen kattogtam azon, amit már valószínűleg Mark is tudott.
- Én csak nem tudom mi van velem. - hangom megremegett ahogy szavakat formáltam ajkaimmal. Még én is meglepődtem azon, milyen halkan szólaltam meg.
- Ezt hogy érted? - Akaratlanul is jobban megszorítottam a matracot, ami a vizes kezemnek hála felnyikkant, ahogy bőrőm a gumihoz érve surolódott. Mark csak felsóhajtott. - Ennyire megviselt?
- Nem tudom Mark. - néztem rá ekkor, de ahogy megláttam azt a mindent tudóan csillogó szemeit azonnal visszafordultam magam elé meredve. - Egyszerűen csak ezen jár az agyam amióta megtörtént.
- Beszéltél már vele erről?
- Dehogy is! - fürmedtem azonnal rá kétszeresére nőtt szemekkel. - Az kellene még, hogy erről pont mi beszéljünk.
- Pedig ha ilyen állapotban leszel, mint az elmúlt héten az sem a legjobb. A rajongók ezek után csak gyanakodni fognak amit szerintem te sem szeretnél. Elég élénk a fandom fantáziája.
- Igen, ezt tudom. - felsóhajtottam miközben minden maradék energiámnak nyoma veszett, majd elengedve a matracot, engedtem hogy a súlyom lehúzzon a víz alá és elsüllyedjek. Amint a fejem is a vízfelszín alatt volt megéreztem Mark kezét felkaromon, majd azzal a lendülettel emelt ki és rántott vissza a matracra amit azonnal meg is fogtam. - Ezt miért csináltad?
- Azért ennyire ne süllyedj le.
Nem tudtam eldönteni, hogy Mark szavai csak szarkazmusként funkciónáltak, vagy a tényleges tettemre gondolt. Ismételten felsóhajtottam majd szemeimet lehunyva lebegtem tovább a vízben barátommal.
- Látványosan halgatag vagy a koncert óta. Most kaptunk egy kis szabadidőt, a programunk nem zsúfolt és végre szabadon mászkálhatunk anélkül, hogy a rajongók betámadnának. Ezért jöttünk Hawaii-ra. Hogy kikapcsolódjunk. Te pedig teljesen megváltoztál és ezt nem csak én vettem észre. Jinyoung, Jaebum és még Jackson is felfigyelt rád a viselkedésed miatt, ami Jackstől elég nagy teljesítmény.
- Mark... -nyitottam szóra a számat, de ő folytatta mit sem törődve az egyre jobban elsápadt arcommal.
- Beszéltem velük. Mindenki szerint valami nincs rendben veled. Youngjae az egyetlen aki nem akart ebbe belefolyni.
- Beszéltetek Bambammel?
- Nem, vele nem. Még.
- Nem kellene vele beszélnetek. Velem sem. Minden rendben van, csak egy kis magányra van szükségem. Nyugalomra.
- Neked? Yugyeom az egyik leghiperaktívabb tag vagy a csapatban, mióta van neked szükséged az ilyesmire?
- És te mióta beszélsz ennyit? - néztem rá felvont szemöldökkel, mire csak elkomorodva bámult vissza rám, száját pedig összepréselve egy vonalba húzta össze. Pár másodperc kellett neki, hogy összeszedje a gondolatait.
- Tudod mit? Hagylak, had gondold át ezt magadban. - azzal el is engedte a matracot és választ nem várva indult vissza a part felé.
Nagyot sóhajtottam, majd erőt véve magamon felszenvedtem magam a matracra. Nem volt könnyű, de végül így is sikerült. Amint teljesen kényelmesen elhelyezkedtem a piros vizikelléken hajamat ismételten hátratűrtem, így a vizes tincseim nem lógtak homlokomba. Kezeimet magam mellé helyeztem, hagyva, hogy kézfejem a tengerbe érjenek, miközben jobb lábamat felhúztam a másik mellé. Ismét a csillagok felé meredtem. Még mindig gyönyörűen csillogtak, fényüket felém irányították. Ajkamat harapdálva lebegtem tovább a víz felszínén, mikor megláttam egy hullócsillagot. Halványan húztam mosolyra ajkamat, majd hunytam is le szemeimet, hogy kívánjak egyet.
- Kérlek, engedd, hogy ez ne csak egyszeri alkalom legyen.